RIDER NEGRO - The Echo Of The Desert (2020)

2020. június 05. - Mr.Zoom

a1307392599_16.jpg

A név esetleg félrevezető lehet: bennünk, magyarokban talán derültséget is kelt, de kérem őrizze meg mindenki higgadtságát, és ne éljen olcsó nyelvi humorral, ez a frissen startoló mexikói társaság nem a Negro cukorkát kívánja meglovagolni, inkább egy kicsit a néhány éve lengedező retro-hullámokat. Ez persze nem éppen eredeti gondolat, de az vesse rájuk az első követ, aki nem találja hitelesnek a desert rockot a kaktuszligetekről és perzselő hőségtől (is) elhíresült országban, ahol tüzesek a lányok, tequila folyik még az utcán is, miközben borostás, útonállónak kinéző legények pengetik lepusztult gitárjaikat az elhagyott benzinkutakon…

A filmekben ez simán és egyszerűen elképzelhető, és a valóság sem áll annyira távol a fenti gondolatmenettől, még akkor sem, ha a Rider Negro tagjai valahol Mexikóváros peremvidékén örvendeztetik meg a lakosságot koncertjeikkel. A név pedig nem is annyira rossz, annyiban nagyon találó, hogy a zene hallgatása közben a forró levegőtől lobogó távolban szinte látni vélem a fekete lovasok közeledését… Ám ezek nem a Metallica apokaliptikus alakjai, nem is Johnny Cash szellemlovasai, sokkal inkább a Jim Morrison által megénekelt Riders On The Stormból bukkantak elő.

Ami azt illeti, jócskán merítettek a The Doors lemezeinek hangulatából a srácok, az erőteljes orgonahasználat, a sötétebb tónusú ének, a pszichedelikus monotónia mind-mind jellemző rájuk. Mindezeket szem előtt tartva a szigorú kritikusnak talán visszafogottabban kellene értékelnie, csakhogy van egy olyan pont, amikor nem foglalkozom az eredetiséggel. Néha egészen egyszerűen megadom magam, és a legkevésbé sem érdekelnek a nyilvánvaló (be)hatások, mert amit hallok, teljesen egyértelműen zseniális és maradandó érték.

Úgy bizony! Jól nézzük meg ezt a borítót, részben azért, mert gyönyörű, ugyanakkor szerintem hivatkozási alapnak is jó lesz, mert valami azt súgja, fogunk még hallani/olvasni eme kiadványról a jövőben. Vannak itt Pink Floydot idéző, elszállós-lebegős témák, countryba mászó akusztikus gitáros kalandozások, masszív riffek és tekervényes szólók, s minden-minden így együtt egészen elképesztő elegyet alkot.

Ahhoz képest, hogy ez az együttes bemutatkozó albuma, a dalok kifinomultak, markánsak, van bennük élet, mondhatni lélegeznek, semmi jelét nem hallani az amatőrségnek, a sutaságnak, bármilyen irányú kiforratlanságnak. Nemrégiben a felnőtt-orientált zenei műfajról kaptunk itt a Rozsdagyárban egy áttekintést, nos, az jutott eszembe, hogy ez a debütálás minden ízében felnőtt hallgatót kíván. Kicsit lassabb a tempó, kicsit kellemesebb a zúzás, mint a mostani ifjoncoknál, cserébe azonban kapunk tíz karakteres tételt, egészen laza és könnyed tálalásban.

Ennyi bevezető után szeretném bemutatni a tagokat: Tlaca Serrano – gitár, ének, Miguel Vázquez - basszusgitár, Zaid Gutierrez - dob, Israel Baez - orgona. Nem lehet belekötni a játékukba, őszintén megmondom, akár dupla mennyiségű zenét is be tudnék fogadni tőlük, mert egyszerre játékosak és megfontoltak, mintha nem tudnának kifogyni az ötletekből. Még odáig is elmennék, hogy a The Doors sem játszott lemezre ezeknél kimagaslóbb felvételeket (az már más kérdés, hogy ők jóval többet tettek bele saját kútfőből, és nem nyúltak le direktben senkitől stíluselemeket).

Bele lehet hallgatni bármelyik - ismétlem, bármelyik! - szerzeményükbe, műfaji hovatartozástól függetlenül, sem idős, sem fiatal, még a gyermekkorú zenehallgató sem fogja azt mondani, hogy ez gyenge. Nekem különösképpen tetszik az egyetlen spanyol nyelvű számuk, az El Buitre, azaz A keselyű. Ez egy kissé fájdalmas, mégis kedves hangulatú, nosztalgikus nóta, amolyan szolid talpalávaló, természetesen nem plázákban, hanem mondjuk kerti összejöveteleken tudnám elképzelni…

Az bizonyosra vehető, hogy az érettebb korosztály fog igazán harapni ezekre a nótákra, ők azok, akik jobban értékelik, ha vannak finom kis jazzes-betétek a dalokban, ha a szokványostól eltér a zenei alap, ha nem lobog a hajuk a hangerőtől, ha a basszus néha eltekereg a fősodortól, ha fátyolos-álmatag hangon vezetik elő a dallamokat. Ugyanakkor, ha az olyan számokat nézzük, mint a The Wizard (Path To The Core), akkor még a bulizó ifjúság is találhat magának kedvére való tételt, különösen, ha szeretik Jim Morrison énekstílusát.

Az utóbbi időben nem igazán szórtam a pontokat, nem is éreztem túlságosan átütő erejűnek egyik nagylemezt sem, amelyet a tisztelt közönség figyelmébe ajánlottam, a Testament esetében ragadtattam el magam ennyire (ami azt illeti, a "Titans Of Creation" még mindig nagyon jól tartja magát nálam) és most azt hiszem, valahol ott mozog a spicc közelében ez a mexikói korong is. Kalapot le az újoncok előtt, a sivatag visszhangja engem elsöpört… Muchas gracias, amigos!

10/10

page_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1115741560

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.