Egyre többször fordul elő a kortárs zenei színtéren, hogy bármennyire tisztán és egyértelműen halljuk is ki egy zenekar hangzóanyagában a különböző hatásokat, magával a végeredménnyel már zavarban vagyunk, mert nevezhetjük ennek is, meg annak is. Sokszor az igazságnak leginkább az felel meg, ha nem állítunk fel egyértelmű stílus megjelölést, hagyjuk, hogy haladjon a banda a maga útján, a zenehallgatók majd eldöntik, milyennek is látják az együttest. A holland kisvárosból, Utrechtből származó Throwing Bricks is egy ilyen több szálon futó zenekar: merít a sludge taplóegyszerű csapásaiból, a post-metal vadhajtásaiból, miközben alapjaiban a doom borzongását érezzük, és az egészet áthatja a gomolygó feketeség.
Blackened hardcore ízű, screamo énekkel (is) felvértezett, néhol filozofikus, néhol idegőrlő zenei kalandozások hallhatók a hollandok debütáló lemezén, kicsit a szomszédos Belgium két csapatát az Amenra és Oathbreaker zenekarokat idézik, s aki ezeket ismeri, az jól tudja, szélsőségektől sem mentes, az állóvízszerű, nyugalmas ringatódzásból hirtelen berobbanó zúzásokkal variáló társaságok ezek.
A Throwing Bricks is egy ilyen szelíden álmodozó, majd az álmokat rémálmokkal ötvöző zenekar, így hát az extrém vonal kedvelői gyarapíthatják kedvenceik számát személyükben. A "What Will Be Lost" egy alig 40 perces, azonban még így is roppant megterhelő, brutálisan súlyos hangzóanyag, nem a délutáni szunyókálások háttérmuzsikája, feltehetően többszöri nekifutásra adja csak meg magát, ezért a fenti előzmények ismeretében jótékonyan figyelmeztetem a kedves olvasót, így közelítsen hozzá!
A két gitár megadja a kellő komolyságot a hangzásnak, a basszus nagyon szépen uralja a terepet, összességében a zenészek működésére egy rossz szavunk nem lehet, azonban a tégladobálók központi alakja mégiscsak az énekes, Niels Koster, aki bizony itt vízválasztó lehet. Nem csupán és nem elsődlegesen a hörgései miatt, hiszen ezeket a műfajban már megszokhattuk; a végtelen mennyiségű fájdalom, ami átjárja énekét, teszi őt merőben szokatlanná.
Az első három tétel negyedórája még talán nem annyira megterhelő, nagy jóindulattal és túlzással akár kellemesnek is mondható, aztán nagyjából a Ceremony közepétől egyre inkább eluralkodik emberünkön a kín, és nem biztos, hogy végig kívánjuk hallgatni a szenvedéseit. A Patterns Rise még inkább emeli az intenzitást, a fájdalomküszöb ebben már egészen a csontokig hatol, monoton, apátiába süllyedő dobtémák közepette őrlődik az ének, különösebb cifrázásoktól mentes, koszos fémet tolnak a gitárok, mint a borotva, metszenek az éles futamok.
A Glass Queen című, hatodik tételig már nem sok próbálkozó fog eljutni, aki igen, az meglepve tapasztalhatja, hogy még a Patterns Rise iszonyát is lehet fokozni. Bár ez a kiadvány legrövidebb darabja, mondhatni megkönnyebbülés kilépni belőle. Na persze cseberből vederbe, a Galling sem fogja könnyebbő tenni a lelkünk, monumentális, hipnotikus bevezető után megint csak kihozza Kosterből a fenevadat, ugyan egy szavát sem lehet érteni, az teljesen nyilvánvaló, hogy nem hálaadást zeng a madárdalos reggelek miatt.
Amikor a lemezt záró Ready To Fall letaglózó csapásai után megérkezik végre a jótékony csend, néhány percig csak üveges szemekkel bámul maga elé az ember és megpróbálja valahogy feldolgozni a hallottakat. Nem könnyű. Mintha közel 40 percen át téglákkal dobáltak volna minket, mert meggondolatlanul, szellemi élmény reményében hatoltunk be egy bizarr palota kapuján, ahol az éjsötét falakon mint vérvörös festék, lassan folynak alá az elkárhozottak lelkei, kik hiába könyörögtek bebocsátásért a végtelen nyugalom birodalmába.
Nem kimondottan szép zene, de van benne szépség. Nem az a hurrá hangulatú nagy felfedezés, de nem lehet csak úgy sorsára hagyni. Van benne valami, ami megérint. Csuda tudja, hogy van ez, néha az olyan festményekre is rácsodálkozik az ember, amelyeken sem vidám színek, sem örömmel beazonosítható, kedves motívumok nincsenek, sehol egy virág, egy mosoly, egy derűt sugárzó elem, már-már ösztönösen elkapnánk a fejünket, és mégis valami ott tart. Egy ilyen lemez ez is. Különleges virágok kertje, haladóknak. Védőfelszerelésben javasolt a felderítése, erősen határokat feszegető album. Érdekes.
7/10
