HALYSIS - Cerulean (2020)

2020. június 13. - Mr.Zoom

ahalysis.jpg

A természettudományokban járatosak jól tudják mi a halysis, ez a vörös alga egyik alfaja, s ahol nagy mennyiségben megtelepedik, ott bizony a tengerpart valóságos vérfürdőre hasonlít, talán ez a szürreális, megdöbbentő látvány ihlette a finn metalosok zenekarnév-választását is. A csapat a nevét tehát a piros, bemutatkozó lemezének címét a kék egyfajta árnyalata után választotta, ezért úgy gondolom, nagy figyelemmel vannak a környezet alakulására. A banda 2015-ben alakult Lahtiban, s a "Cerulean" a bemutatkozó lemezük. Mai, modern metalt játszanak, az As I Lay Dying és a The Faceless nyomdokain haladva.

A tizenegy számot tartalmazó kiadvány konceptalbum, melynek főhőse egy kétségbeesett ember, aki szeretné megérteni saját jelentőségét a világmindenségben. Sokan vagyunk így ezzel, legfeljebb nem beszélünk róla vagy csak a legközelebbi ismerősökkel tárgyaljuk meg ilyen irányú gondolatainkat. A finnek ezeket világgá kiáltották, és nem is tették rosszul. Részben, mert ezzel könnyítettek magukon, részben pedig egészen jó kis anyagot dobtak össze.

Két gitárral támadnak a skandinávok, én mégis inkább a dobost emelném ki: Samuel Arola a neve, és többször is felkaptam a fejem egy-egy szellemes és ötletes, no és durván erőteljes megoldására. Az egész lemez hangzása komoly és szigorú, ami túlnyomórészt a dob géppuska-sorozatot megszégyenítő aprításai miatt van, s ha ezeket a lábgépes témákat utólag kicsit megvariálták a stúdióban, ám legyen,  az még mindig nagyon jó fülre vall. Hogy élő a dob, vagy sem, ezt szerintem ma már ember nem tudja hallás után megállapítani, olyan dobprogramok vannak, amelyek megszólalásig hű hangzást produkálnak, innentől kezdve nem annyira technika, mint inkább hozzáértés, azaz ízlés kérdése, hogy mit hoznak ki a ritmusképletekből.

A Halysis erre jól hallhatóan rádolgozott, örömmel hallottam a lemez végigpörgetése során, mennyire szerteágazó és sokrétű megoldásokkal variálták a ritmusokat. Azonban ami az egyik oldalon erény, a másikon hátrány, a dobnak talán azért volt ekkora tere, mert a gitárok a legcsekélyebb nyomot nem hagyták bennem. Minőségi szólók, kellemes a pengeéles hangzásuk, ám sajnos elmennek a zenehallgató mellett, maximum azt lehet rájuk mondani: ügyesek vagytok, srácok. Egészen a nyolcadik számig kellett várni (Frailty) hogy valami olyan történjen gitárfronton, ami egyértelmű elismerésre késztet. Javaslom is a dal meghallgatását, mert ez talán a legizgalmasabb tétel az összes közül.

Kicsit még visszaugorva az elejére, az Echoes és a Fatefalls nyitják a lemezt, és egyáltalán nem rosszak, de túlságosan tipikusak. Rengeteg ilyen és hasonló szerzemény van a mai piacon. Igaz, ez a klasszikus régi időkben sem volt másképp, ezért megértem, ha a mai bandák is követik az éppen uralkodó trendeket, talán csak annyi a megjegyzésem, hogy a csendesebb zenei betétek lehetnének kicsit karcosabbak. A mai fiatalok feltehetően kedvelik a lágyabb énektónusból való screamo-ugrálásokat, oda és vissza, a magamfajta 40+os csatabölények már talán nem annyira értik, hogy lehet ez: az előbb még szinte velencei gondolásokat idézett az énekes, most meg már vissza kell venni a hangerőt, nehogy a környéken lakók pánikszerűen felhívják a rendőrséget…

Miután a kiadványt teljes egészében saját maguk gondozzák, az a legkevesebb, ha a stúdiómunkáért, a keverésért, a hangzóanyag összerakásáért nagyon megdicsérem őket, mert annyira bődületesen szólnak a dalok, ami még a legnevesebb profiknak is büszkeségére válna, és senki a világon nem mondaná meg, hogy mondjuk nem a Capitol Records egyik stúdiójában vették fel ezeket.

Remekül kihallani az éneket, meg lehet különböztetni a két gitárt, a basszust, a dob pedig, mint már fentebb írtam, egy mesteri módon feljátszott/kimunkált hangszer ez esetben. Említeném még az Animus és a Nocturnal Fall szerzeményeket, mint dühösen harapó, emlékezetes(ebb) dalokat: úgy tűnik, a vége felé haladva lesz jobb a lemez. Talán szándékosan hagyták az album második felére a finomabb falatokat?

A Halysis egy olyan lemezzel nyitott a rockzenei piacon, amely feltehetően nem fog nagyot robbanni, hiszen semmi újat nem tesz hozzá a jól ismert trendekhez, de aki az ezeknek megfelelő, egyértelműen besorolható együtteseket vagy a néhol lágyan doromboló, néhol farkastorkon üvöltő énekmegoldásokat kedveli, semmiképpen ne hagyja ki őket!

7/10

0018929397_10.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9215807966

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.