-(16)- Dream Squasher (2020)

2020. június 15. - Mr.Zoom

16_dreamsquasher.jpg

A népszerű metal alstílusok fáradhatatlanul termelik a maguk hangyamódra szaporodó hadseregeit, a különböző metalcore, deathcore, black metal, doom bandák mondhatni napi szinten látják el hallgatnivalóval az érdeklődőket, mint ahogy nagyjából minden hétre jut néhány sludge metal megjelenés is. Ezek túlnyomó része vagy zöldfülű újonc, vagy más bandákból összeverbuválódott, örökifjú csatalovak lelkes összejövetele, és csak nagyon ritkán szólalnak meg a műfaj igazi nagyágyúi, azok az úttörő jellegű együttesek, akik már akkor jelen voltak a színtéren, amikor az újkori próbálkozók még meg sem születtek vagy éppen csak ismerkedtek az első riffekkel.

Aztán amikor egy-egy ilyen nagyobb kaliberű banda megmoccan, összerántja magát, és stúdióba vonul, akkor egyszer csak egy olyan lemez pottyan elénk, hogy mindenkinek leesik az álla. Nem árulok el nagy meglepetést, hogy így van ez a furcsa nevű, 1992-ben alakult, Santa Anából induló, jelenleg Los Angeles-i székhelyű csapat esetében is. A Bobby Ferry vezette -(16)- négyéves szünet után jelentkezett új anyaggal, és ez az album egy olyan lemez lett, melyre méltán lehetnek büszkék. A "Dream Squasher" minden bizonnyal már most előkelő helyet foglal el életművükben.

Sajnálatomra a gárda valahogy soha nem tudott akkora hírnévre szert tenni, mint sok későbbi követőjük. Ez nyilvánvaló tény, és velem együtt sokan nem értik ennek okát, de az is tény, hogy mindenhol jegyzik őket, még a magyar zenehallgatók előtt sem lehetnek teljesen ismeretlenek, hiszen 2017-ben Budapesten is felléptek, legutóbbi lemezükről mi is írtunk, és valami azt súgja, ennek az új kiadványnak is meglesz a kellő fogadtatása a zenei világban.

Ha a "Dream Squasher" jelzőit most felsorakoztatom, az körülbelül így néz ki: súlyos, súlyos, súlyos. Persze mondhatok mást is, de abban a pillanatban, amikor az első szám megröffent, máris éreztem a hátgerincem mentén futó jóleső borzongást: ez ott van! Bizony a spicc közelében helyezkednek el a dörzsölt vén rókák, akkorát szól kezükben a gitár, mintha egy feldühödött death metal fogat ugrana éppen a pódiumra.

Óriási erő és lendület jellemzi a Killing Joke legszebb napjaira emlékeztető nyitó nótát (Candy In Spanish), mint ahogy az egész lemezt. Ez pontosan az a fajta album, ami elindul a lejátszóban, és bárki közelítene felé, már megy is a figyelmeztetés: - Hozzá ne nyúlj!  Tilos a hangerőt letekerni, a számokat átugrálni, a háttérben babrálni, vagy munkába temetkezni, mert ennél ez az anyag több figyelmet érdemel.

A második számról, meg nagy általánosságban az egész bandáról eszembe jut egy régi kedvencem, a PAW nevű formáció, ők tulajdonképpen csak egy kiváló lemezt készítettek, de az, a "Dragline" 1993-ban már a mai mocskos, elborult sludge zenekarok előhírnöke volt. Náluk is volt egy elhunyt kutyát sirató, illetve arról megemlékező nóta, a Jessie, és itt is hallható egy ilyen, a Me And The Dog Die Together című tétel.

Talán az összes szerzemény közül kiemelkedik a Sadlands gyönyörű gitárszólamaival, szomorú, sőt keserű énekdallamaival (mekkorákat énekel itt Ferry!), az elnyújtott dallamok megidézik a Seattle-színtér legendás bandáit, mint amilyen volt a Screaming Trees vagy az Alice In Chains, bár a -(16)- fő csapásiránya még mindig a Helmet/Unsung vonal. Ezt követően egyre keményebb fába vágják a fejszéjüket, azaz egyre dühösebb, agresszívebb lesz az ének is, a zene is, mégis könnyen befogadható minden esemény, mert van kellő mennyiségű játékosság és ötlet ezekben a számokban és ez irgalmatlanul megdobja az összhatást.

Beszédfoszlányok, harmonika (az Agora című harcos-karcos nóta felvezetéseként), sírásküszöb, agónia és életöröm, megannyi szálon fut, keveredik a kvartett zenei világa, csak kapkodni lehet a fejünket. Percről percre érkezik egy ügyes, váratlan megoldás, minőségi, ólmozott, bőr alá hatoló riffek szabdalnak darabokra, érzelmeket keltő, tekervényes szólók tesznek újra élővé. Világgá szaladóknak ott a Ride The Waves című dübörgő himnusz, nosztalgiázóknak a Summer Of ’96, amikor Ferry kisfia először jelezte világra érkezését és ezzel megmentette az énekes életét, a dalszöveg szerint.

Az utolsó két dal, a Screw Unto Others, és a Kissing The Choir Boy már kifejezetten –core végződést követelne magának, és a csapat beborultabb, kiábrándultabb oldalát mutatja meg, természetesen a műfaj keretei között megmaradva. Ezek a fiúk már sanszosan nem fognak átmenni más stílusba, az nem állna jól nekik, meg aztán nem is lenne hiteles eme metamorfózis tőlük.

Nos, kérem... Nem érdemes itt szaporítani a szót! Miután ritkaságszámba megy a valóban kidolgozott, sokrétű, önmagát hallgattató lemezanyag úgy általánosságban a rock berkein belül is, ezen belül a sludge/stoner színtéren meg különösképpen, és mert régen hallottam ennyire komplett, egyben lévő, masszívan megszólaló kiadványt, ezért próbálom a tőlem telhető maximumot megadni a szóban forgó együttesnek, úgy, hogy még stílszerű is legyek.

-(16)-/10

16_band.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3515809466

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.