LARKIN POE - Self Made Man (2020)

2020. június 16. - Mr.Zoom

larkin_poe_self_made_man.jpg

Ritkán teszünk kitekintéseket itt a Rozsdagyárban a blues világába, hacsak nem blues alapú stoner rock vagy doom metal bandáról van szó, talán mert a vegytiszta blues nem annyira rozsdás hangulatú muzsika, még akkor sem, ha vannak, akik erősen megharaptatják gitárjaikat egy-egy hangulatos balladában. A blues rock már határeset, műfajilag is az, és feszesség szempontjából is, itt már jóval több az olyan előadó, akik kifogástalan minőségben és mennyiségben koszolják a fémet az alapvetően nyugis tempójú szerzeményekben. A Georgia államban alakult Larkin Poe is egy ilyen társulás.

Kevesen gondolnák, hogy ennek a két fiatal hölgynek milyen komoly zenei múltja van! A Larkin Poe ugyanis még 2004-ben alakult, Lovell Sisters néven, és három tinédzserkorú lánytesó alkotta. Név szerint Jessica, Megan, és Rebecca Lovell, akik éveken keresztül nagyon jól megvoltak ezzel a névvel (két nagylemez és egy élő DVD született működésük alatt), míg Jessica férjhez nem ment, és úgy nem döntött, hogy kiszáll a zenekarból.

A kettesben maradt Megan és Rebecca 2010 januárjában vette fel a Larkin Poe nevet (ük-ük-ük-ükapjuk hívták így, ezt dokumentálni is tudják) honlapjuk információi szerint ezért ők szegről-végről a nagy Edgar Allan leszármazottjai. Ugyan a neves írónak - tudomásom szerint - a rockzenéhez semmi köze nem volt (miután korában még nem létezett rockzene) kétségtelenül nem rossz az, ha ezt fel lehet emlegetni, mert a médiában mégis csak jól hangzik eme rokoni kapcsolat.

A korai Lovell Sisters elsősorban country alapú, americana témákban gyökeredző, akusztikus folk/blues szerzeményeket játszott, hegedűvel, bendzsóval, mandolinnal, ahogy azonban a lányok nőttek, cseperedtek és értek, egyre inkább áthatotta őket a blues és a rock. Az idén megjelent, sorrendben negyedik Larkin Poe album már egészen komolyan megdörren, még ha nem is pályázhat az ”év legmetalosabb nem metal albuma” kitüntető címre.

Az első számban (She Is A Self-made Man) meglepően húzósan szólal meg Megan gitárja, róla tudni kell, hogy hawaii stílusban, azaz kizárólag ölébe fektetett slide gitárokon játszik,(Jeff Healey-nyomán) és mindig is teljesen meggyőző volt mind a kíséretként előadott dallamjátéka, mind a szólózása, ám még talán soha nem adott bele ennyi kakaót. Hozzáteszem már most, az elején, hogy azért ezt az intenzitást és nyerseséget is lehetne még bőven fokozni, ezzel együtt szerintem ő egy kellemes színfoltja a kortárs zenei életnek.

Jessica énekét már nem tudom ennyire dicsérni, véleményem szerint egy kicsit erőtlen a blueshoz, bár az biztos, hogy kihoztak belőle a stúdióban mindent, amit lehet (rátorzítottak rendesen a vokálra) mégis, inkább pop/rock műfajhoz illene, mint a blues nótákhoz, hiszen itt olyan keresztanyák fektették le az alapokat, mint Odetta, Bessie Smith vagy Nina Simone, illetve Janis Joplin. Tőlük elmaradni nem szégyen, ez túlnyomórészt adottság kérdése, a zenehallgató azonban sajnos könyörtelen, általában nem szokott senkit érdekelni, milyen alapból mennyit hozol ki, az alapvető elvárás az szokott lenni, hogy jobb legyél mint a legjobbak, mert akkor bálvány vagy, ha nem, akkor mehetsz a levesbe.

Nem gondolom, hogy a Larkin Poe mehetne a levesbe, a nagylemez első fele, mondjuk az első négy tétel nagyon szépen forog végig a lejátszóban, ha nem is okoz túl nagy izgalmakat, nem is fullad unalomba, ízléses, kemény alapú, átlagosan kellemes darab, sajnos aztán az ötödik számban beindul a tapsgép, és itt bizony Britney Spears-szindróma üti fel a fejét, erről a nótáról nincs mit hosszasan elemezni: pocsék.

Szerencsére a God Moves On The Water helyrebillenti a lányok szekerét, ez talán a legjobb daluk, egy gospel-alapú, ravasz kis dallammal elkapó, húzós darab. Itt jegyzem meg, hogy a lemez néhány dalában Tyler Bryant erősíti a hangzást a gitárjával, és aki nem tudja, kicsoda Tyler Bryant, a csekkolja le az ürgét, mert nem egy utolsó gitáros ő sem. Például itt hallható a Back Down South gyönyörű szólamaiban:

Az Every Bird That Flies egy masszívan előgördülő, leginkább Alannah Myles felvételeire emlékeztető nóta, az Ex-Con pedig egy csavargó-romantikával fűszerezett kis zötykölődés, szintén a fülbarát, háttérben remekül elduruzsolgató kategóriából. A Danger Angel sem annyira rossz, amennyire ez az elcsépelt szójáték sejtetné, igaz, elsősorban a gitárok domborítanak benne, általuk válik tapinthatóvá a déli államok hatása, a forró levegő vibrálása, az a láthatatlan feszültség, az a vihar előtti csend, ami oly sok blues felvétel számára szolgáltatott alapanyagot.

Még egy számot emelnék ki, a címe Scorpion, ez elég erősen elüt a többitől, míg a kiadvány nagy része tradicionális folk/blues gyökerű, rockos darab, ez éppen fordítva, egy olyan mai, modern rock szerzemény, melyet a hangszereléssel, a nyegle énekstílussal kicsit a blues irányába toltak el.

Mint az eddigiekből kiderült, nem vagyok éppen elájulva ettől a hangzóanyagtól, mert véleményem szerint a Lovell-nővéreknek egyetlen kimagaslóan jó nótájuk sincs, a dalszerzés terén inkább az átlagos produkciók közé tartoznak, viszont zseniálisan hangszerelnek, és háttérzeneként tökéletesen funkcionál az új nagylemezük is, mint ahogy az eddigiekkel is nagyjából ilyen a viszonyom. Kíváncsian várom, vajon a jövőben ez változik-e? Egyelőre ez is amolyan tisztességes, becsületes iparosmunka.

7/10

larkin_poe0101_1_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9315813250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.