PROTEST THE HERO - Palimpsest (2020)

2020. június 19. - Kovenant

palimpsest_album_cover.jpg

Félve közelítettem a kanadai modern progresszív metal csapat, a Protest The Hero június 19-én a Spinefarm Records gondozásában "Palimpsest" címmel megjelent új albumához: egyrészt Rody Walker énekes egészségi állapotáról elég rossz hírek érkeztek az elmúlt egy-két évben, másrészt annyi egyensablon metalcore/djent/deathcore anyaggal találkoztam mostanában, hogy elég rendesen el is ment a kedvem a hasonszőrű produkcióktól.

Bevallom, az sem segített sokat a lemez befogadásában, hogy a zenekar a felvezető interjúiban hangsúlyozottan politikus anyagot ígért, ami természetesen csakis Trump-ellenes, balliberális, politikailag korrekt (létezik még ez a fogalom egyáltalán?) vonal mentén elővezetett dalszövegeket jelenthet, hiszen ha ma bármelyik fősodorbeli vagy akár totálisan underground, csak helyileg ismert tucatbanda a leghalványabb módon is szembe mer menni az elit megmondóembereivel, illetve a ma már leginkább szélsőbalos revolversajtó módjára működő egy-két bulvárjellegű nemzetközi metalmagazin politbürójának hivatalos iránymutatásával, akkor nagyon gyorsan máglyára küldik, de előtte egy kellemes kis nyilvános autodafénak is alá kell vetnie magát.

Előre lelövöm a poént: minden negatív előjel ellenére a kanadaiak új albuma óriási és némileg helyre is állt a bizodalmam a modern metal színteret illetően, bármit is jelentsen ez a definíció. Lenyűgöző zeneiség, óriási dallamok, kiérlelt kompozíciós képességek, szóval van itt minden, de ami a legfontosabb: önálló, karakteres dalok sorakoznak a korongon, melyek már egy-két hallgatás után saját arculatot nyernek.

Az előzetes interjúkban foglalt mondanivaló azonban tökéletesen igaznak bizonyul és a lemez hallgatása, a dalszövegek olvasása olyan, mintha a mai balliberális fősodor nagy képes kifestőkönyvét lapozgatnánk. Gyakorlatilag az összes narratíva itt sorakozik szépen sorban: bárhol ütjük is fel, nem kerülhetjük ki a politikai töltetet, mert azt a zenekar gyakorlatilag jégcsákánnyal a fejünkbe lyukat ütve, majd abba tölcsért belehelyezve önti az agyunkba. 

Tényleg, de tényleg az összes téma felbukkan itt: feminizmus és szexizmus, etnikai kisebbségek elnyomása, migráció, az államokbeli börtönrendszer embertelensége, az állami propaganda agymosása, az amerikai kolonializmus bűnei, a profitéhes kapitalista nagyvállalatok által okozott gazdasági válságok, legvégül pedig maga a főmumus, Donald Trump amerikai elnök is pellengérre kerül a záró Rivet című tételben, melynek refrénje a politikus jól ismert kampányszövegét ismétli, csak hogy mindenkinek egyértelművé váljon a dolog, amúgy finom utalásféleképpen.  

Ha viszont sikerül túltennünk magunkat a propagandatámadáson és csak a zenére koncentrálunk, akkor rendkívül kellemes élményt kapunk: a legkiemelkedőbb tételek egyértelműen az All Hands, mely komplett érzelmi utazásra visz minket, míg az őslakos indiánok kiirtását plasztikusan bemutató és némileg az Addams Family mozifilm 2. részének nyári táboros hangulatát visszahozó Little Snakes átkozottul fogós refrénje, illetve a nóta végén bekúszó eszement gitárvarázslat előtt fogunk fejet hajtani.

A zene egyébként amellett, hogy bőven hozza a modern progresszív metal szcéna kötelező kellékeit, azaz a djentes, poliritmikus riffelést, illetve az extradallamos kórusokat, köröket ver a kortársak produkciójára. Kérem szépen, a Protest The Hero bátran nyúl vissza a hetvenes évek világába: nem tehetek róla, de nekem Rody Walker hangja, illetve az iszonyatosan összetett progresszív metal pirotechnika okán a Rush, míg a kifejezetten üdítően ható, szinte zeneszínházas drámaiság miatt a Styx ugrott be több helyen is.

Persze a melodramatikus, hardcore-os, fejhangú, artikulátlan üvöltözés helyenként túl van tolva (lásd például a Gardenians című számot), de ezeket kellemesen oldja a Soliloquy szinte death metalos zúzása. A lényeg viszont az, hogy a kanadaiak mernek totálisan eltérni a sablontól, bátran elkalandoznak ezerféle irányba, de mégis összefogottnak, kompaktnak hat az egész korong.

Van íve a daloknak, egyértelműen tartanak valahonnan valahová: pontosan így kellene minden egyes fiatal modern metal csapatnak belecsapnia a lecsóba. A "Palimpsest" album hallatán egyszer sem éreztem azt, hogy ezt már máskor, máshol, másvalakitől hallottam. A lemezt egyébként három rendkívül hangulatos instrumentális átkötés oldja és ezek sem töltelékjellegű dolgok, hanem szerepük és helyük van az anyagon.

A leginkább didaktikus tétel, a már említett záró Rivet pedig szintén kiváló, szinte neoklasszikus gitárfutamokkal megbolondított darab, melynek hallatán megint csak a Rush kúszott be az agyamba: mintha egy mai fiatal Geddy Lee üvöltözné ki a világba amiatt érzett fájdalmát, hogy nem az ő szívéhez közeli politikai oldal van éppen hatalmon. 

Tehát a zenei tartalom elsőrangú, ez kétségtelen: hogy aztán ki hogy dolgozza fel a rendkívül és minden határon túlmenően szájbarágós propagandafaktort, az már bizony más kérdés. A korrektség és a kiegyensúlyozottság érdekében én most már kifejezetten kíváncsi lennék egy venezuelai, kubai vagy kínai modern metal csapatra, mely hasonló konceptalbum keretében dolgozná fel hazája jelenkori kommunista rendszereinek emberjogi szempontból megénekelt hiányosságait. Mondjuk erre hiába várok. Így megy ez, ahogy Kurt Vonnegut mondaná.  

9/10

protest_the_hero.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4915886582

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.