Rozsdagyár

JUPITER HOLLOW - Bereavement (2020)

2020. június 29. - Kovenant

cover_profile_srgb.jpg

Teljesen véletlenül futottam bele a kanadai Jupiter Hollow zenekarba: sosem hallottam még felőlük, pedig a két szemtelenül fiatal zenészből álló csapat már 2015-ben megalakult és a június 12-én szerzői kiadásban megjelent "Bereavement" már a második soralbumuk a 2017-es debüt EP ("Odyssey") és a 2018-as bemutatkozó nagylemez, az "Ahdomn" után.  

Kenny Parry énekhangja, Kanada, sci-fi progresszív rock konceptanyag: nos, kinek nem ugrik be ennek hallatán azonnal a kultikus Rush neve? Nekem bizony beugrott és visszahallgatva a banda korábbi dolgait, leginkább afféle Rush tribute-zenekarként lehetett volna őket jellemezni jó pár évvel ezelőtt. Akkoriban a tagok éppen elhagyták a kamaszkort, 18-20 évesek voltak (most sem sokkal többek), és ezt afféle bocsánatos bűnnek számítom be. Az indíttatás, a zenei világuk teljesen egyértelmű, nem is kell ezt túlcifrázni, de óriási hiba lenne ezzel elintézni a csapatot. A "Bereavement" ugyanis amellett, hogy elképesztő zeneiséggel bír és lenyűgöző hangszeres tudással van feljátszva, az utóbbi idők egyik legkreatívabb és legérdekesebb progresszív rockzenéjét tartalmazza.

A Rush mellett mára talán legjobban a Tool munkássága hagyta a legmélyebb nyomot a Jupiter Hollow zenei világán, azonban a kanadaiakon mindvégig szilárdan érződik, hogy ők a '70-es évek klasszikus progresszív rockján nevelkedtek, minden rezdülésük, megoldásuk, dallamfordulatuk onnan eredeztethető.

Egyformán használják a modern vonal djentes, poliritmikusan tördelt riffelését és ütemeit, valamint a gyönyörű, kidolgozott vokálokat és dallamokat: érdekes hibrid ez, nem nagyon találkoztam még ilyenfajta megközelítéssel. Talán az Obscura-közeli német Alkaloid neve ugorhat be, mely a '80-as évek Yes muzsikáját ötvözi a progresszív death metallal (2018-as korongjuk kritikája ITT olvasható). 

Koncepcionálisan a "Bereavement" az "Odyssey" és "Ahdomn" lemezek hézag nélküli folytatása, azaz ugyanazt a történetet mesélik tovább a kanadaiak. Sci-fi ez a javából: mintha az Alien előzményfilmjeinek narratívája vagy éppen a Csillagok között apokaliptikus témája köszönne vissza. Egy globális hatalommal rendelkező férfi ismerőseiből, családtagjaiból és különböző szakértőkből csapatot verbuvál, hogy az a Naprendszeren túl találjon egy élhető világot magának, melyen újraindíthatják az emberi civilizációt. A férfi a Földön a kihalás szélén álló emberiséget magára hagyja, azonban ez a bűn örökké kísérti, míg végül úgy dönt, hogy önkezével vet véget életének. Űrhajójával egy másik Naprendszerbe sodródik, ott az egyik bolygón hajótörést szenved és a történet itt érdekes fordulatot vesz.

Furcsán indul a korong: a L’eau Du Papineau afféle zörejintró, mely másfél percnél megy át egyfajta folkos, néha Beatles-jellegű harmóniákba. Ennél szerencsétlenebb kezdést még véletlenül sem tudok elképzelni, de a folytatás sem gyújtja be a rakétákat. A Scarden Valley zongorával kísért rockballada, mely kétségtelenül kellemes, de sokkal jobb helye lett volna az album vége felé. 

A harmadik tételtől viszont rendesen beindulnak a dolgok: progresszív, helyenként avantgárd elemeket is tartalmazó metalt kapunk, de a legkreatívabb fajtából. Grant MacKenzie (gitár, basszusgitár, szintetizátorok) és Kenny Parry (ének, dob, zongora, szintetizátorok) elképesztően ötletes, súlyos, komplex, de mégis játékos zenét játszanak, mely egy másodpercre sem válik unalmassá. Ráadásul sikerül elkerülniük a magamutogatást, az ötletszerű instrumentális villantásokat, a művészieskedést, a totális öncélúságot: itt minden megoldás a dalt, a történetet szolgálja.

A legjobb az egészben, hogy ellentétben például az amerikai Tool világával, melyben a humornak, a vidámságnak, a szertelenségnek nincs helye, mert olyannyira kompakt és betonszilárdan sötét a csapat zenei világa, a Jupiter Hollow - mivel a '70-es évek klasszikus prog-rockjából merít - mer játékos és kiszámíthatatlan lenni. Ráadásul a kanadaiak tudnak eszement módon zúzni is: a Sawbreaker szinte progresszív death metalos, elképesztő riffmunkát tartalmaz, konkrétan nyakfájást is kaphatunk, ha túlzásba visszük a hallgatását.

Az elektronikus átkötések, instrumentális betétek nekem a Pink Floydot is eszembe juttatták, mert átkozottul hangulatos, kozmikus atmoszférát teremtenek a dalok között. Nincs mese: a mára már az egyik leginkább becsontosodott progresszív rock/metal színtéren a Jupiter Hollow hihetetlenül frissnek hat, miközben a stílus minden fontos és a rajongók számára szükséges összetevőjével is rendelkezik.

Nagyon remélem, hogy a fiatal zenekar igen hamar felkelti a szcéna legnevesebb kiadójának, nevezetesen a Inside Outnak a figyelmét és rendesen megtolják a szekerüket, mert őszintén szólva az egyre unalmasabb, fénymásolóval készült kópialemezek között a kanadaiak körülbelül fényévekkel jobbak, csak hogy stílszerűek maradjunk. Természetesen mára már a kiadók szerepe alapvetően átalakult, de promóció, elérés és terjesztés szempontjából még mindig nélkülözhetetlenek.

Az biztos, hogy egyelőre képtelen vagyok hibát találni a lemezen, fogalmam sincs, hogy az elmúlt hetekben hányszor hallgattam meg és a "Bereavement" az év végi külföldi toplistánkon előkelő helyen fog szerepelni. Minőségi, fajsúlyos anyag, a progresszív metal/rock rajongóinak kötelező, de bátran tegyen vele próbát mindenki, aki nyitott a fősodorbelitől eltérő zenékre is.   

10/10

jupiter_hollow_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8915972676

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása