JOE SATRIANI - Shapeshifting (2020)

2020. június 30. - Mr.Zoom

71yz_cbhekl_sl1500.jpg

Mégis mit lehetne mondani egy ilyen ember lemezéről? De most komolyan… Merjek róla bármi negatívumot írni? Bár ami azt illeti, írnék én, ha tudnék. Mert ez nem annyira bátorság kérdése, nyilván el lehet mondani minden kritikát kulturált keretek között, de hát Joe Satriani… Pfff… A mesterek mestere. Egyszerűen nem lehet belekötni. Sok minden megtörténhet ezen a bolygón, leszállhat egy kis zöld lényekkel teli űrhajó a Stonehenge-re vagy új állatfajt fedezhetnek fel a bálnák orrlyukában, vagy ehető papír zsebkendőt hozhatnak forgalomba a kínaiak, minden képtelenség simán előfordulhat, de hogy Satriani rossz zenét játsszon, az teljesen kizárt.

Jó, ha nagyon tényszerűek akarunk lenni, nem tartozik a nagy megújulók közé. Bármennyire is próbálkozott ezzel. Akárhogy is adta elő a kompozícióit, azok mind fél perc alatt felismerhetők, mert ha valaki a bluest metalosan vezeti elő, s folyamatos legatoval hömpölyögteti, majd hirtelen ugrással megsorozza a hangokat, mintha csak vihar tépné az erdei fákat, akkor biztosak lehetünk benne, ez Satriani. Ráment egy időben a sci-fi/alien figurákra, ez szerintem még jól is állt neki, de akárhogy is nézzük, ugyanaz maradt, aki volt, és ez a 2020-as lemezén is azonnal érezhető.

Hiába nyilatkozta erről ő maga, hogy megpróbált nótánként más és más stílusban szólni, hogy minél változatosabb legyen az anyag, és valóban csippentett sok műfajból, ha egymás után meghallgatjuk a "Surfing With The Alien"-t, és a "Shapeshifting"-et, azonnal megvannak az alapvető azonosságok. Még a gitárhangzás is hasonló, pedig most ebben mindent elkövetett a mester, hogy elkényeztesse a hallgatóságot (és önmagát persze), mivel az új anyag felvételeihez egészen csinos kis hangszerparkot állított össze. Átlagosan 4-5 gitár hallható egy-egy tételben. Külön hangszeren játssza a vezérdallamot, a háttérsikát, a szólókat, az átkötéseket… hiába na, van miből gazdálkodni.

Azt már csak zárójelben jegyzem meg a teljesen tudatlanok számára, hogy a fő gitárja a JS1CR volt, és ebben a márkanévben a JS az ugye nem véletlenül egyezik nevének kezdőbetűivel, szóval ez egy ilyen kaliberű ürge, ha az összes világhírű tanítványával egy színpadon állna (hopp, mekkora ötlet!) az egészen jó nevű alkalmi bandát eredményezne Kirk Hammettel, Steve Vai-jal, Alex Skolnick-kal, stb… stb…

Ne dőljünk be az új lemezről szóló híreszteléseknek, inkább hallgassuk meg, és az alapján mondjunk róla véleményt. Így legalább ki-ki beláthatja, hogy teljesen király a cucc. Persze ez is csak egy értékelés a sok közül, csak hogy az elfogultság vádját elhárítsam, elmondom, hogy alapvetően kevés instrumentális gitárzenét hallgatok, valahogy a nagy többség olyan semmitmondó számomra, de ez egyáltalán nem ilyen.

Gyönyörűen hangszerelt, brutális hangzású, nyári hangulatú, autós vezetéshez (is) kiválóan alkalmas zenét rejt a kiadvány, az első számtól az utolsóig hatalmas gitárszólamokkal teletűzdelt csemege. A kompozíciók szerkezete néhány számban nem igazán izgalmas, például a Big Distortion elég egysíkú, az All For Love is olyan szimpla Gary Moore-os blues alap, de mindezen szépséghibákat jól ellensúlyozza a világbajnok gitározás és nem utolsó sorban a világbajnok gitárhangzás.

Kiemelkedő szám is akad bőven: az egyik legérdekesebb az Ali Farka, Dick Dale, An Alien And Me. Ez egy keleti dallamvilágot a sci-fi blues-zal ötvöző furcsa keverék, a meglepő felütések tétele. A cím némi magyarázatot kíván, tehát: Ali Farka nem egy nemi szerv, hanem a „Szamár” becenéven ismert Mali származású gitárosra utal (farka = szamár). Dick Dale a szörf rock Fenderes keresztapja, míg az Alien és Joe Satriani tulajdonképpen egy és ugyanaz a személy. Hát nem csoda, ha a szám kissé kaotikus, szerencsére az Alien uralkodik mindenek felett.

A másik tuti nóta a Nineteen-Eighty, ami a bevezetőjében engem egy az egyben a Megadeth Hangar 18 című klasszikus dalára emlékeztet, úgy 15 másodpercig. Utána már eltűnik ez a motívum, és jön egy csuklóból kirázott, végtelenül laza és játékos őrültködés. Nagyon jó ötlet, hogy ehhez készült a lemezt népszerűsítő videó, mert ez a szerzemény ezt nagyon megérdemelte. Ez már csak azért is fontos, hogy általa az ének nélküli gitárzene is kapjon egy masszív és hatásos reklámot.

Ugyanez a játékosság érezhető szinte az egész albumon, ilyen a tinédzseréveket idéző All My Friends Are Here, vagy a  Here The Blue River című reggae-szerzemény is, talán csak a Falling Stars lett ilyen szempontból kakukktojás. Ez utóbbi egy sejtelmes basszus-felvezető után lassan kibontakozó, füstös tónusú, nosztalgikus dal. Az egyetlen olyan szerzemény, mely színvonalában kicsit eltér a többitől, és talán lemaradhatott volna, az a billentyűs akkordmenetekre puhán simuló, két és fél perces Waiting, ez már inkább a töltelék kategória, mehetett volna a legvégére, vagy a kukába, akkor sem lenne hiányérzetünk.

A basszusgitárt ezúttal is Chris Chaney (ex-Alanis Morrissette, Janes Addiction) kezelte, a doboknál pedig egy jó nevű session-zenész, Kenny Aronoff ült. Őszintén megvallom, sejtelmem sincs, miért pont ők kerülhettek egy ilyen megtisztelő helyre, kicsit olyan érzést keltenek bennem, mintha az lett volna a vezérgondolat, hogy ahol ilyen gitáros van, ott tök mindegy, ki dobol, és ki hozza a basszusvonalat, pedig ez egyáltalán nem így van.

Ugyan Satriani nem egy prog-rock zenész, nem megy bele a sűrűjébe, nem szereti a poliritmiát, a virgázó basszereket, a komplex megközelítést, ő alapvetően pofonegyszerű alapokra szereti fektetni a gitárjátékát, ami abszolút érthető, mégis azt hiszem, választhatott volna kicsit kreatívabb muzsikusokat is erre a feladatra.

Összességében egy végtelenül letisztult, jó ízléssel összeállított, egyáltalán nem magamutogató, mégis a szólók terén komoly erényeket csillogtató lemez lett a "Shapeshifting": olyan zenehallgatók is könnyen megbarátkozhatnak vele, akik ritkán vagy soha nem hallgatnak instrumentális gitármuzsikát. Nem gondolnám, hogy ez lett Satriani életének fő műve, inkább egy kicsit összerakta a korábbi munkáinak legszebb pillanatait, vagyis amolyan best of jellegű, étvágygerjesztő anyagot tett le az asztalra.

8/10

joe_satriani_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8915974452

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.