TOP25 - A legmenőbb frontcsajos rockbandák

2020. július 02. - Mr.Zoom

csiksz_2.jpg

Ó, a frontcsajos bandák! Nos, igen, mi, férfiak ezt a kategóriát kimondottan kedveljük, bár gyakran (mondhatni mindig) beleesünk abba a gödörbe, amelyben a ló is megbotlik, pedig négy lába van, szóval, hogy a forma mögött elvész az egész jelenség tartalma. Ezért most minden eddiginél szigorúbb szemmel rostáztuk ki olvasóink számára azt a huszonöt zenekart, melyben az a bizonyos központi motívum, vagyis a szóban forgó fotogén hölgy jóval több, mint éneklő díszlet, mely mögé fel lehet sorakoztatni egy egész férfikollekciót. A lista nyilvánvalóan szubjektív, nem annyira az került megfontolásra, melyik együttesnek van a legszebb frontembere, mint ahogy az sem fokmérő, melyik banda hány lemezt adott el az énekesnő adottságait kihasználva.

Az egyetlen szempont az volt, mennyire harmonikusan illik a szólista a zenei körítésbe, mennyit adott hozzá jelenlétével a hangzáshoz, a megszólaláshoz, mennyire építhettek rá úgy zenei, mint marketing szempontból, mennyit tett bele önerőből a csapat nótáiba. Nem játsszuk meg a halvérű remetét, nyilván nem lehetett szó nélkül hagyni egy-egy művésznő szemmel látható értékeit sem, de ez közel sem egy fotómodell-kutató akció, hiszen a legfontosabb és leginkább sokat jelentő tulajdonság a stílus volt, és ez bizonyos értelemben független a természetes adottságoktól. Másképp fogalmazva: csinos megjelenése sokaknak van, volt és lesz a rock történelmében, stílusa viszont nagyon keveseknek. Ezek közül a frontleányok közül nyújtunk át most egy csokorra valót.

25. THE LAST INTERNATIONALE

thelastinternationale-copy-scaled.jpg

Ki hallott már erről a New York-i zenekarról? Feltehetően nem sokan, a magyar média egyáltalán nem foglalkozott velük, és ami azt illeti, az amerikai sem vitte túlzásba. Pedig a kezdeteknél, azaz a 2014-es "We Will Reign" lemeznél a Rage Against The Machine dobosa, Brad Wilk segítette őket, és velük is maradt egy évig, mindhiába. Nem sikerült a berobbanás sem ezzel, sem a 2017-es unplugged lemezzel, sem a 2019-es "Soul On Fire" albummal. És most az a furcsa helyzet van, hogy ez nem is annyira véletlen, mint amennyire annak tűnik.

Nem azért kerültek toplistán legalsó lépcsőfokára, mert méltatlanul mellőzött banda lennének, bár ebben is van valami, hanem azért, hogy rámutassunk, miért nem működik sok esetben a frontcsajos elképzelés. A titok nagyon egyszerű: egyéniség kell hozzá, ez minden. A The Last Internationale énekesnője, Delila Paz szinte minden tekintetben megfelel a követelményeknek: Jól néz ki, van fazonja, van hangja, sőt olyan hangja van, amilyen kvalitással kevesen rendelkeznek, ám sajnos képtelen arra, hogy egyéni érzelmeit átütő erővel tolmácsolja. Mindez több mint tanulságos. Az internet tele van a hölgy videóival, valóságos hangutánzó művész, hangról-hangra képes megidézni  Mahalia Jacksont, Nina Simonét, Aretha Franklint, Dolores O’Riordant, sőt, képes bárki stílusában nótát írni (például Grace Slick hangján írt egy nagyon jó nótát Hit Em With Your Blues címmel), de hol van az egyéniség? Hol van ő maga? Sajnos a banda a tökéletes minőségi megszólalást ötvözi a legelcsépeltebb rockklisékkel, ami általában középszerű albumokat eredményez. Náluk valamivel jobb a helyzet, de nem olyan sokkal.

24. GRUMPSTER

grumpsterlg.jpg

Az Oaklandből startoló Grumpster arra kiváló példa, mit tehet egy banda, ha az énekesnőnek nincsenek olyan adottságai, mint mondjuk Samantha Foxnak voltak annak idején, ráadásul még a hangja sem kiemelkedő, hiszen éppen csak kinőtte a tinédzser-korszakát, és úgy nyafog, mint egy nagyra nőtt óvodás, akitől elvették a kakaós csigát… A válasz már-már megrázóan egyszerű: semmit! El kell fogadni, hogy ő ilyen és kész! Nem lesz attól kevesebb a zenekar, ha a frontember más, mint a többi, csak az a fontos, hogy tudjanak fogós dalokat írni, és ezeket a leányka képes legyen meggyőzően átadni a közönségnek.

Az egylemezes trió lehet a jövő nagy befutója az underground színtéren. Vidám kaliforniai punk zene pofonegyszerű tolmácsolásban, azonban minden kétséget kizáróan hitelesen és őszintén, ami ebben a műfajban (is) alapvető feltétel. Falyn Walsh pedig néhány éven belül meg fogja tudni edzeni annyira a hangszálait, hogy az úgynevezett mikiegér-effektus teljesen eltűnjön onnan. Jelen formájában még leginkább egy kigolyózott Nemecsek Ernőre emlékeztet, aki csak azért is megmutatja a vörösingeseknek, ki a király a Füvészkertben, de hamarosan jönnek még szebb napok is a Grumpster háza táján!

23. BOBO IN WHITE WOODEN HOUSES

tumblr_mfb1qg1gjn1rg0a7bo1_1280.jpg

Egy igazi különlegesség: Lipcsétől északra, Hohenthurm településen 1966. május 11-én megszületik Bobolina, azaz Christiane Hebold, aki 13 évesen már egy lányzenekar élén énekel, majd 1990-ben a fent említett, fehér faházakról elnevezett banda frontembere lesz. Az együttes első lemeze 1992-ben jelenik meg, a címe "Bobo In White Wooden Houses". Nagy feltűnést keltenek, mint első komolyabb keletnémet alternatív banda. A nemzetközi piacra angol nyelvű, dallamos szerzeményekkel próbálkoztak betörni, de ez nem sikerült. Aztán kiadták a "Passing Stranger" korongot 1993-ban és jött a "Cosmic Ceiling" 1996-ban. A könnyed hangszerelésű rockos zenét programozott szintetizátorok váltották fel, és úgy tűnt, nyom nélkül fognak eltűnni a süllyesztőben.

Meglepetésre a zenekar a 2010-ben készült "Transparent" albumon egy utolsó erőfeszítéssel megpróbálta kihozni magából a maximumot. A lemez lényegesen komolyabb erényeket mutat elődeinél. Meg lehet nézni az itt mellékelt Keep Movin’ On című videót, ma is egész jó. Bobolina nem sokkal ezután szólópályára lépett. Az első lemeze 2007-ben jelent meg "Lieder Von Liebe Und Tod" címmel. A művésznő társai Sebastian Herzfeld citera/billentyű,  Anne Kaftan szaxofon/basszusklarinét voltak. A másik lemez pedig a "Liederseelen" 2013-ból, a zenésztárs ismét Sebastian Herzfeld. Igazi gyöngyszem mindkét lemez, az énekelt versek kategóriában magasan kiemelkednek. A német nyelven előadott, minimalista megközelítésű, visszafogott, egyszerű dalok nagy meglepetést jelenthetnek a mai hallgatóságnak is.

22. RVIVR

rvivr.jpg

Végre egy olyan kisvárosi csináld magad zenekar, saját kiadóval, egyéni arculattal, markáns stílussal, akik nagy ívben tojnak mindenre, ami a zeneipar írott és íratlan szabálya. Nem véletlenül beszélnek róluk a tengerentúlon nagy tisztelettel. Magyarországon még nincs komoly bázisuk, de már koncerteztek Budapesten (2013-ban) és minden bizonnyal szereztek néhány rajongót, mert elég sok pozitív visszajelzést lehet erről olvasni. Óriási tömegek zenekara sosem lesznek, ez biztos, mivel a legnézettebb videójuk is 500 ezres, a többi jóval alatta van, és hát egyáltalán, nem ez náluk a legfontosabb szempont. A nemi egyenjogúság kérdése lobog a zászlajukon, némi média/kormánykritikával fűszerezve, s bár túl radikálisnak nem tartják őket, a puszta megjelenésük biztosan mindenkit elgondolkodtat.

Mattie Jo Canino gitáros zebramintás szoknyában, nőnek öltözve nyomja a riffeket, ezzel feszegeti a befogadhatóság határát, bár frontcsajnak nem neveznénk, elég bizarr látvány. Olyan, mint egy szereplő a Rendőrakadémia című filmből, és még rá is játszik a figurára. Erica Freas mindenben az ellentéte, nem is igazán illik hozzá, mégis, ők ketten szemmel láthatóan odáig vannak egymásért, aminek okát nem érdemes firtatni, így van és kész! Lehet, hogy a színfalak mögött egész más történik, de nekünk, hallgatóknak elég az érzet, amit okoznak. Jó látni, hogy szeretnek élni! Kirobbanó életöröm és a mindennapok szeretete érezhető a videóikban, ez pedig ritka dolog manapság (zárójelben jegyezzük meg, hogy botrányosan hamis az egész produkció, de legalább van bennük élet!).

21. PRETTY RECKLESS

the-pretty-reckless.jpg

A Pretty Reckless énekesnője, Taylor Momsen ránézésre inkább a pretty, mint a reckless kategória, de kétségtelenül hitelesen és erőteljesen képes tolmácsolni zenekara egyszerű, dallamos rock’n roll témáit. A New York-ban 2009-ben alakult csapat abban a szerencsés szupersztár státuszban működik évek óta, melyben nem sokat számít sem az eredetiség, sem az alkotói fantázia. A Pretty Reckless húzóvideói, mint amilyen a Make Me Wanna Die vagy a Heaven Knows olyan 50-80 milliós nézettséget tudhatnak magukénak, és ez minden adatnál többet elárul róluk.

Mindössze három nagylemezzel a hátuk mögött élik a befutott rocksztárok sanyarú életét a srácok, akik idén, azaz 2020-ban fognak kijönni egy vadonatúj nagylemezzel, melynek tervezett címe "Death By Rock’N Roll", és a címadó szám május óta már hallható is a világhálón. Néhol punkos lendületű, néhol poposan csillogó, mégis erőteljes rockdalaik a 30 fölötti korosztálynak talán nem hangzanak túl izgalmasan, ennek ellenére jó szívvel lehet ajánlani őket azoknak, akik még nincsenek a fent említett videók népes rajongótáborának tagjai között.

20. AMYL AND THE SNIFFERS

p07h9yjb.jpg

Ha egy teljesen non-kommersz, bekattant, magamutogató, minden önkontroll nélküli énekesnőt keres a Tisztelt Olvasó, akkor az ausztrál Amy Taylornál nehezen talál jobbat. Hogy milyen vokális képességei vannak? Kit érdekel, amikor… Ennek a csajnak… Már bocsánat, senki ne bántódjon meg a kifejezésért, de állandóan kilóg a segge a nadrágból… Most őszintén, nincs olyan videó, amelyben ne mutogatná valamelyik nemi jellegét, legtöbbször egyszerre mindegyiket… Így aztán a férfi hallgatóság alig képes a zenére koncentrálni!

Egyébként pedig a banda egy figyelemre méltó gitár-dob-basszus-ének felállásban zúzó garázs-punk formáció, mely olyannyira oldschool, hogy az már szinte túlzás. Tapló egyszerű riffekkel, Sex Pistols-attitűddel vetik rá magukat a közönségre, és nem nyugszanak, amíg át nem mozgatják a tömeget. Mindössze egyetlen lemezük készült eddig, a 2019-es "Amyl And The Sniffers", és ki tudja, lesz-e folytatása valaha? Annyi bizonyos, hogy per pillanat még léteznek, és a kortárs színtér egyik üde színfoltjának számítanak, mivel nem egészen százas sem a gitáros, sem a dobos, sem szegény Amyl, aki szemmel láthatóan szeret játszani a tűzzel. Csak aztán nehogy megégesse a szép kis hátsó fertályát…

19. THE DISTILLERS

band-music-the-distillers-brody-dalle-wallpaper-preview.jpg

Még napjainkban sem sok olyan frontcsajszi szaladgál a rockszínpadokon, mint az ausztrál származású Brody Dalle, aki 1998-ban Los Angelesben Kim Chi basszerrel, Rose Mazolla gitárossal és Matt Young dobossal megalakította a Lepárlók zenekart. Sem énekhangja sem természetes adottságai nem voltak hétköznapiak. A szokásosnál jóval mélyebb tónusban énekelt, olyan férfias erővel, mely hímnemű kollégáinak is tiszteletére válna. Jóval a screamo kifejezés előtt screamelt, bár ez talán önmagában nem érdem, a zene keménységi fokáról mégis árulkodik. Ez nem volt gumipop vagy gumipunk, nem is a rádiókat célozták vele, inkább az underground közönséget. Át is vette őket a Hellcat Records, de sajnos ez sem mentette meg a csapatot a sok tagcserétől, és a relative korai feloszlástól.

Három lemez után véget ért a történetük, Brody előbb megalapította a Spinnerette formációt, majd kiadott egy elég halvány szólólemezt 2014-ben. 2018-ban volt egy Distillers feltámadás-turné, ehhez meg is jelent egy beharangozó videó, de aztán annyiban maradt a dolog. A történtekhez még hozzátartozik, hogy a pókhálófejű szakállas, Tim Armstrong itt is komoly háttérmunkát végzett mind a zenében, mind a hölgy magánéletében, mivel rövid ismeretség után feleségül vette. A frigy 2003-ig tartott, s bár nem vagyunk bulvároldal, annyit mégis meg lehet jegyezni, hogy azért az öreg rocker mindig jól helyezkedik…

18. MAZZY STAR

mazzy-star-new-eo.jpg

Listánk egyetlen amerikai alternatív rock bandája a Santa Monica-i Mazzy Star, Hope Sandoval kisasszonnyal a fedélzeten. Csak hogy egy ilyen is legyen. A stílus megjelölése egészen hivatalosan dream pop. Álmodozós, fátyolos hangon előadott, hipnotikus hangulatú balladák, minimál hangszerelésben. Egy kis akusztikus gitár, egy kis billentyű, ám mindenből szigorúan csak az alapok, virtuóz szólóknak, és elborult agyú virgonckodásnak itt semmi helye. Mielőtt bárki azt gondolná, alacsonyabb rendű és rangú a rocknak eme ága, szó sincs róla. Kérdés, esetünkben mennyire hatásos ez a fajta hangulatkeltés?

A Mazzy Star kétségkívül jól nyúlt a dolgokhoz, mert Hope nem görcsölt rá a szólamokra, nem pózolt, nem vergődött a színpadon, mindössze… Nos, nem tudom, most titkot árulok-e el… a pólója alá nem vett fel semmit, a nagyobb hatásfok érdekében. Ezt mondjuk mások is megcselekedték már, legfeljebb nem keltettek vele ekkora feltűnést. Valahogy Sandoval ezt is olyan természetesen csinálta, olyan ártatlanul, mint az a női személy, aki az F.O. System Nézz rám című dalában tekint a főhősre egy emlékezetes éjszaka után. Ami a zenét illeti, a Mazzy Star a Cranes nyomán indult el, és volt bennük egy kis Liz Phair, egy kis Tori Amos, egy kis Fiona Apple, de hasonlítottak valamennyire a Cowboy Junkies-re, a Cocteau Twins-re, vagy a Portisheadre is. Csakhogy a saját nótáik bőven voltak annyira jók, hogy ne lehessen őket utólag szimpla másolatnak, vagy ahogy manapság mondják kopistáknak nevezni.

17. BLACK MIRRORS

1500-1552986675.jpg

A brüsszeli Black Mirrors egyelőre még csak nem is Belgium büszkesége, hiszen számtalan kaliberű hozzájuk hasonló zenekar tevékenykedik az országban, mégis, van bennük valami, amitől ide kívánkoznak. A blues-alapú rockzenét kevesen játsszák ennyire lazán és elhivatottan ezekben az időkben. A kilencvenes években az államokban volt egy Saraya nevű formáció, Sandy Saraya énekesnővel, utoljára talán ők próbálták meg ennyire súlyosan, mondhatni metalos megközelítésben előadni a blues rockot, ám sajnos két lemez után ismeretlen okból feloszlottak. Talán nem volt türelmük várni a sikerre?

Remélhetőleg kitartóbb lesz a Black Mirrors, feketerigójával, a harcias Marcella Di Troia-val tagságában. Az indián ősökkel (állítólagos?) kapcsolatban álló ifjú hölgy elemi erővel és hajlékonysággal képes kiereszteni a torkát, aki egyszer hallotta, feltehetően megjegyzi magának a nevét. A máig egyetlen Black Mirrors-korong, a "Look Into The Black Mirror" 2018 augusztusában jelent meg, és olyan túl nagy vizet nem zavart sehol. Pedig ez egy egészen jó kis kiadvány! Megtalálható rajta néhány húzós dal, mint amilyen a Funky Queen vagy a Günter Kimmich, bár igaz, ami igaz, a csapat elsősorban a YouTube-on fellelhető élő session-felvételeken hasít, de ezeken rendesen. Mind látvány, mind hangzás szempontjából tetszetős képet mutatnak a Fekete Tükrök.

16. VIBORAS

viboras-1765154441.jpg

Az olasz Viboras zenekar "Bleed" című, 2019-ben megjelent minialbumát már megénekeltük itt a Rozsdagyárban, ez hívta fel a figyelmet a banda előéletére, mely nem várt meglepetéseket tartogatott: a Clash/Social Distortion/Backyard Babies vonalon mozgó glam-punk formáció egészen ütős kis lemezeket hagyott az utókorra. Ilyen például az "Eleven" (2018), vagy a "We Are With You Again" (2015) is. Az Irene Viboras vezette brigád lendületes, dühös rock’n roll felvételei még élemedettebb korú rockbölények számára is átütő erővel bírnak. Mielőtt bárki a csapat révén próbálna olaszul tanulni, gyorsan szögezzük le, anyanyelvüket ők nem igazán használják, a számok túlnyomó többsége angolul szól.

A frontlady náluk már nem annyira kölyökkorú vipera (Viboras = Viperák) és több mint furcsa a gyakran hordott kétféle színű hajszerkezete is, de ezek csupán amolyan felszínes marhaságok, avagy gyermekbetegségek, melyek nem befolyásolják a zenei élményt. A milánói alakulatra érdemes odafigyelnie azoknak, akik a pörgős, dallamos, egyszerű felfogású punk’n roll himnuszokat szeretik. Mondjuk hogy a lista sötét lovai ők, akik bármikor rúghatnak egy nagyot… avagy haraphatnak, ha már kígyókról van szó, tehát jobb az elővigyázatosság!

15. BLUES PILLS

1480693396.jpg

Csak aki a Holdon él, annak is az árnyékos oldalán, és soha nem böngészett még a Rozsdagyár lemezkritikái között, nem tudja, hogy Svédországban a mai napig tombol a retró-őrület. Stockholmban, Göteborgban, Malmöben az egy négyzetkilométerre jutó régisulis bandák száma óvatos becslések szerint is meghaladja a rengeteget, nem is olyan hatalmas meglepetés tehát, hogy Örebro is tudott egy olyan zenekart adni a világnak, mint a Blues Pills.

A Blues Pills 2011 óta van jelen a nemzetközi színtéren, ám ez idő alatt mindössze két nagylemezt készítettek, a "Blues Pills" címűt 2014-ben, és a "Lady In Gold"-ot 2016-ban. Hogy ennek pontosan mi az oka, nem lehet tudni, azt viszont igen, hogy küszöbön az új album megjelenése! Nem egészen két hónap múlva talán már a boltokba is kerül a "Holy Moly" című kiadvány. A zenekar kissé megváltozott felállásban már piacra is dobta a beharangozó videókat, melyek kifejezetten étvágygerjesztőre sikerültek. A fő ínyencfalat a bandában még mindig a csodálatos képességű Elin Larsson, aki talán az egyik legerőteljesebb hangú előadó ebben a műfajban. Hangjában egyszerre van jelen az összes régi nagy blueskirálynő, Janis Joplin, Maggie Bell vagy Bessie Smith. A zenekar egyetlen gyenge pontja talán a dalszerzés, azonban a Low Road és a Proud Woman is bizakodásra ad okot a jövőre vonatkozóan.

14. INFECTED RAIN

infectedrain00_1.jpg

Rengetegen savazzák a moldáv Infected Raint, mert túl sok hangsúlyt fektetnek a látványra (nos, van mire) erősen nyúlják a Jinjert és nem megy nekik igazán az élő fellépések műfaja, csakhogy van az éremnek egy másik oldala is: a lemezek és a videók nagyon pöpecül szólnak, és a Lénácska tényleg nem egy bányarém, ezt el kell ismerni. Hogy nehezen tudja hozni színpadon a stúdióteljesítményét, azt meg lehet érteni ebben a műfajban. Egyáltalán az lenne csoda, ha valaki ilyen hörgések után hibátlanul énekelné a dallamos részeket, ez még a Jinjer csalogányának, Tatjánának is megoldhatatlan feladat: mind az Infected Rain, mind a Jinjer bődületesen hamisan szólt már nem egy koncerten (a YouTube ezekből bőven nyújt mintát), de ezt ezek a bandák nem bánják, mert számításuk szerint belefér, és alighanem igazuk van.

Az Infected Rain lassan, fokozatosan építette fel magát, és egy kőkemény színtéren sikerült betörnie a közvetlen élvonalba, Lena adottságainak köszönhetően. Hogy ezek az adottságok mennyire külsőségesek, ezt nehéz lenne megítélni, ahogy a tavaly megjelent lemez kapcsán írtuk, a moldáv csapat tagadhatatlanul fejlődik, s eddigi legjobb formáját hozta, csak az még kevés egy kicsit. Megvan bennük a potenciál, tehetségesek a zenészek, azonban kicsit a kreativitásból vehetnének leckéket a top csapatoktól, és akkor talán a fanyalgók is elhallgatnának. 

13. RENAISSANCE

pjs94uuqqbvo2pb8p4spzw.jpg

Keith Relf, a Yardbirds egykori gitáros/énekese alapította a Renaissance nevű zenekart 1969 januárjában. A sematikus rockfelvételekre ráunva valami formabontót szerettek volna játszani, valami olyasmit, ami egyszerre rockos, folkos, progresszív, és erős szálon kötődik a klasszikus zenéhez, ezért bevettek egy klasszikusan képzett zongoristát, John Hawken személyében. Jim McCarty jött dobolni a Yardbirds-ből, Louis Cennamo volt a basszer, Relf gitározott, s az első két lemez felvételeinél a frontleány a kissé megszeppent Jane Relf volt, Keith húga, aki mondhatni rutin nélkül csöppent ebbe az egészbe. Nem sokkal az 1971-es "Illusion" lemez felvételei után a zenekar teljesen átalakult, ekkor jött létre a máig is klasszikusnak tekinthető Renaissance-felállás, melynek ékköve és fő értéke Annie Haslam volt.

Jane Relf sem énekelt rosszul, de teljesítménye elhalványul Haslam adottságai mellett. Valamivel több mint három oktávot volt képes kiénekelni kristálytiszta, fényesen zengő hangján, ezzel - valamint szuggesztív megjelenésével - az addig underground szintű banda a brit progresszív rock élcsapatai közé emelkedett és mérföldkőnek számító, jelentős albumokat készített. A mai napig nehéz lenne olyan rockzenekart említeni, amelyben a zongora annyira meghatározó szerepet játszik, mint náluk. Mint ahogy a klasszikus zene/progresszív rock ötvözetével sem sokan próbálkoznak. Aki a Renaissance fénykorára kíváncsi, az keressen rá az "Ashes Are Burning", "Turn Off The Cards", "Scheherezade" albumok valamelyikére, nem fogja megbánni.

12. DIABLO SWING ORCHESTRA

diablo-swing-orchestra-4ff894be7e4b3.jpg

Kevés nagyobb megdöbbenést kiváltó bemutatkozás volt a rockzene világában, mint a svéd Diablo Swing Orchestra debütáló lemeze 2006 augusztusában. Ha ugyan volt egyáltalán… Szinte a semmiből robbantak be ezzel a totálisan elmebeteg (Devin Towsend-jellegű) agyonbrutalizált, ám végtelenül játékos metal-swing zenével, mely nagy mértékben AnnLouice Lögdlund (vagy Loeglund) operaénekesnő kivételes adottságaira épült. A legismertebb rockladyket is megszégyenítő káprázatos magasak mellett a fondorlatos kis fricskákat is zseniálisan hozta a hölgy, aki egyszerre merített az Abbából és a Nightwishből, hogy ezeket a hatásokat utolérhetetlen eleggyé gyúrja össze.

Azóta a Diablo Swing Orchestra több tagcserét is megért, és AnnLouice is elhagyta a csapatot, hogy operaénekesi karrierjére fókuszáljon, ám így is kitörölhetetlen nyomot hagyott a rockrajongókban, akik akkoriban kisebb fajta sokkot kaptak ettől a nehezen bekategorizálható és befogadható zenétől, amiben a cselló, trombita és harsona együttes támadása mellett egy ilyen díva rezegtette a hangszálait. A "The Butcher’s Ballroom" minden ínyencfalatot kedvelő zenehallgató számára kötelező. Ízelítőnek itt a latin nyelvű Ballrog Boogie.

11. FRUMPY

frumpy-band_1024x1024.jpg

Sajnos a korabeli német rockzenéről közel sem tud annyit a tisztelt közönség, amennyit ez az elfeledett színtér megérdemelne. A hamburgi Inga Rumpf énekesnő rendelkezett talán a zenetörténelem egyik legférfiasabb orgánumával, és ahhoz képest egyáltalán nem csak a mélyebb régiókban mozgott otthonosan. Az orgánumon kívül ott volt a bandában egy másik jelentős tényező is, az orgona. Kezelője, egy bizonyos Jean-Jacques Kravetz simán adhatott volna leckéket a nagy John Lordnak is, és ebben semmi túlzás nincs. A zenekarban játszott még Rainer Baumann gitáros, Karl Heinz Schott basszusgitáros, és Carsten Bohn dobos. Nem tudom, vajon önkritika, hitvallás vagy sajátos poén gyanánt választotta-e nevét a Frumpy (a szó jelentése ronda), de szerintem voltak náluk rondábbak is már a színpadon, legfeljebb mások nem reklámozták magukat ennyire látványosan.

A progresszív rock kedvelőinek a Frumpyt nem szabad mellőznie. Az első lemezük még inkább közepes volt ("All Will Be Changed" 1970), a másodiktól váltak igazán izgalmassá. Az 1971-es "Frumpy 2" című korong a korszak egyik legjobb kiadványa. Aki kedveli az elektromos orgonát, annak kötelező, a többieknek simán csak ajánlott, „Vigyázat, rockzene!” címkével ellátva.

Ha valakinek nem jön be az 1971-es album, akkor még mindig adhat egy esélyt az 1972-es "By The Way" című anyagnak, mert ez egy kicsit más. A Hammond-orgonát helyenként felváltja a bárzongora, jött egy kis country érzés, és a korábbi ködösebb, borongósabb hangulat sokkal oldottabb lett. Ez a dallamosabb, populárisabb Frumpy bizonyára Magyarországon is nagy siker lett volna akkoriban, különösen az LGT, Syrius, Fonográf rajongók körében, de tartok tőle, hogy nemigen tudtak volna átcsusszanni a vasfüggönyön.

Szóval az van, hogy bár ők a hetvenes években voltak a csúcson, ez a csúcs akkor sem volt igazán magas. Talán nem véletlen, hogy e sorok írója is csak néhány éve fedezte fel őket. A Frumpy 1971-ben messze a korát megelőző muzsikát játszott, s a mai doom/fuzz bandák nagy része még akkor is belőlük él, ha a nevüket sem hallotta soha.

10. JOAN JETT AND THE BLACKHEARTS

jett-joan-and-blackhearts-the-51109f14a5ec8.jpg

A modern kori rock’n roll koronázatlan királynője nagyon érdekes pályát futott be, hiszen a szép sikereket elkönyvelő, csupa lányból álló The Runaways feloszlása után nem feltétlenül róla gondolták volna az emberek, hogy neki lesz majd a legkomolyabb utóélete, mégis így lett. A legnagyobb eséllyel a szólókarrierre Cherie Currie vagy Lita Ford pályázott, ez utóbbi még ki is adott néhány lemezt, azonban Joan Jett népszerűségét meg sem tudta közelíteni. Ez még akkor is igaz, ha Joan a legnagyobb sikerét más dalával, az Arrows együttes I Love Rock’N Roll című számával érte el.

A legtöbb átlagos zenehallgató nem is igen ismer tőle több slágert, pedig az I Hate Myself For Loving You, a Bad Reputation vagy a Do You Wanna Touch Me? is nagyon mentek a maguk idejében, és van számtalan rejtett klasszikusa is, mint amilyen például a Make It Back, a Go Home vagy a Backlash. A sikerek egyik kulcsa mindenképpen a többé-kevésbé állandó kísérő zenekara volt, melynek tagjai közül az egyik alapítóval, a billentyűs-gitáros Kenny Lagunával össze is házasodtak. A leginkább ismert, legtöbb lemezen közreműködő Blackhearts felállásban Ricky Bird gitározott, Gary Ryan basszusgitározott, és Lee Crystal dobolt.

Az énekesnő kedvelői elsősorban rekedtes, erős hangjáért, és rendkívül szuggesztív színpadi megjelenésért tartják nagyra őt. A koncerteken valóságos energiabomba, az első számtól az utolsóig mindent belead, még napjainkban is, amikor az örökifjú punk-nagymama átlépte a 60. életévét. Úgy tűnik, a rock’n roll életstílus – minden híreszteléssel ellentétben - kedvez a szellemi és mentális frissességnek, és az ízületeket is helyreteszi.

9. JEFFERSON AIRPLANE

mi0001397813.jpg

A Jefferson Airplane története talán a legékesebb bizonyítéka annak, hogy egy igazán karizmatikus énekesnő milyen magasságokba képes emelni egy zenekart, hiszen a csapat Signe Toly Andersonnal készült felvételei és a Grace Slick neve által fémjelzettek között óriási különbség van. Grace Slick belépése azonnal helyre tette a banda szekerét, részben mert profi modellként jól mozgott és mutatott a színpadon, részben mert zsigereiben érezte az akkori pszichedelikus áramlatokat. Nem utolsó sorban énekelni is tudott. Bár korabeli rajongóit inkább vonzó megjelenésével kápráztatta el, mint zenei tehetségével, már az Airplane 1969-es Woodstock-fesztiválos fellépésen is látszik, hogy a frissen érkezett csajnak hihetetlen érzéke van a rockhoz.

Az Acid-királynő az Airplane-ből létrejött Starshipben is jelen volt, és párjával, Paul Kantnerrel is emlékezetes lemezeket készített ("Sunfighter", "Baron Von Tollbooth"), és egészen 1988-ig hű maradt az anyaegyütteshez, mellyel olyan klasszikus albumokat jegyzett, mint a "Surrealistic Pillow", a "Crown Of Creation", vagy a "Volunteers". Énekstílusának hatása a mai napig jelen van a stoner/doom színtér énekesnőkkel felálló, pszichedelikus gyökerű zenekaraiban, nincs abban semmi túlzás, hogy Grace Slick iskolát teremtett hajlításaival.

8. JINJER

jinjer-band-1.jpg

A legszembetűnőbb változás az új időszámítás (kétezres évek) és a klasszikus évtizedek (nyolcvanas-kilencvenes) között metalfronton az, hogy a nemzetközi színtér teljes mértékben kiszélesedett. Míg a YouTube-nélküli világban az USA uralta a mezőnyt (néha egy-egy brit, német vagy olasz banda odakerülhetett a tűz közelébe, majd a skandináv csapatok áttörése következett), addig jelenleg ott tartunk, hogy az egyik legnépszerűbb csapat az ukrán Gorlovka városából startoló Jinjer, és ez valahol teljesen felfoghatatlan. Olyasmi, amit hiába nézünk, hallunk, alig-alig tudunk elhinni.

Amióta a Jinjer ennyire befutott, már semmin nem szabad meglepődni, holnap talán Alaszkából vagy Burkina Fasoból jön a következő nagy dobás, és az esélyegyenlőség jegyében be kell látnunk, hogy ez több mint örvendetes. Hogy mennyire nagy dobás a Jinjer, ez még kicsit kérdéses. Tulajdonképpen nem tettek mást, mint lenyúlták az Arch Enemy hangzását, kivették belőle a klasszikus metalszólókat, a ritmikai alapot djentesen tördelték, ötvözték a darálást egy kis könnyűzenei felhanggal, és kész. Ennyi elég lenne?

Úgy tűnik, a rajongóknak nem kell több, és talán nekik van igazuk. A gárda teljesen profi, az énekesnő, Tatiána Shmailyuk született exhibicionista, kellemes hangon tud bömbölni is és énekelni is. A kettő együtt – mint azt az Infected Rain leírásánál már taglaltuk – élőben már nem megy annyira, azonban az eddigi három nagylemez ("Cloud Factory" 2014, "King Of Everything" 2016, és "Micro" 2019) egészen kiváló munka, és a zenei videók, melyekre a Jinjer mind anyagilag, mind kivitelezésben nagy hangsúlyt fektet, igazán szemet gyönyörködtetőek.

7. ARCH ENEMY

arch-enemy-group-2011-1280.jpg

A legjobb frontcsajos bandák rangsorolásánál az is egy helyes megközelítés lehet, ha az énekes nemét nem is vesszük figyelembe - különösen könnyű ez például az Arch Enemy esetében is – és csak azt nézzük meg, miképp illeszkedik az ének a zenéhez, valamint azt, hogy milyen lenne magában a hangzóanyag, mindenféle ének nélkül. Ha a legcsekélyebb vokális közreműködés nélkül is működik a zene, akkor az vitán felül egy klasszis zenekar, melyhez az énekes csak hozzá tehet egy pluszt, már amennyiben nem hamis, persze.

Angela Gossow-ot nem érheti ez a vád, mivel a szó szoros értelmében nem énekelt. Ennek ellenére, vagy éppen ezért nagy betűkkel írta be nevét a rockzene történelemkönyvébe, amikor 2000-ben, az egyébként sem vérszegény svéd Arch Enemy frontembere lett. Sajnos pont akkor távozott, amikor a Nevermore gitárosa, Jeff Loomis érkezett, vagyis 2014-ben, így soha nem tudjuk meg, milyen lett volna a hangzás kettejük közös együttműködésével, de a 14 év alatt a ténykedésével megszületett öt nagylemez, három válogatásalbum és két koncertanyag talán vigasztalja a távozását sirató rajongókat.

Amikor annak idején az első brutális hörgésekkel fűszerezett, Gossow-videók felkerültek az internetre, nagyot nézett a világ. Elképzelhetetlenül extrém volt a megjelenése és a hangja is, mint ahogy a zenei alap is súrolta a befogadhatóság határát: mára már olyannyira elszaporodtak a stílusukat koppintó, kisebb-nagyobb kaliberű Arch Enemy-kópiák, és annyira eldurvult a metalnak ez az ága is, hogy már nem is tűnnek ezek a korai lemezek annyira szélsőségesnek. Ugyan még mindig nem indulnának ezek a dalok jó eséllyel egy Eurovíziós Dalfesztiválon (pedig mekkora lenne!), azonban mára már nem hatnak letaglózó erővel. Ennek ellenére a blackened thrash/death határain egyensúlyozó alaplemezeiket, vagyis az Angelával készült első két lemezt nem szabad kihagynia senkinek!

6. LACUNA COIL

lacuna_coil_wallpaper_1_1280x800.jpg

A Viborashoz hasonlóan szintén Milánóból indult el világhódító útjára a jelenkori gótikus metal egyik legnagyobb zenekara, a Cristina Scabbia énekesnővel felálló Lacuna Coil, azonban az öttagú formáció a punk rockereknél lényegesen nagyobb utat járt be. Ugyan nagyjából azonos időben startoltak, mára a Lacuna Coil óriási név lett a metal berkein belül, és ebben nem kis szerepe van a csodálatos hangú és gyönyörű Cristinának. Nélküle az olaszok nagy gondban lennének, ha megfelelő utánpótlásról kellene gondoskodni. Szerencsére erről mostanában szó sem lehet, a zenekar jobban együtt van, mint valaha, olyannyira, hogy tavaly, azaz 2019-ben az év egyik legjobb albumát készítette el ”Black Anima” címmel.

Ez a modern ízekkel fűszerezett Lacuna Coil már nem egészen ugyanaz, mint ami 1999-ben, az ”In A Reverie” idején volt: abban a legtöbb régi rajongó egyetért, hogy ennek színvonalát azóta sem sikerült túlszárnyalniuk, de ez talán csak azért van, mert az évek során rendre megszoktuk tőlük a minőséget. A "Black Anima" itt nálunk egy 10 ponttal jutalmazott nagylemez lett, s bár a recenzió egyetlen személy műve, azt hiszem, sokkal kevesebbet egyikőnk sem adott volna rá. Egyszerűen nem tudnak hibázni. Ha a jelenkor legnagyobb hatású frontcsajos zenekarait vesszük górcső alá, a Lacuna Coil neve megkerülhetetlen, és a Top 10-ből semmilyen indokkal nem hagyható ki, ez az igazság.

5. THE INTERRUPTERS

the-interrupters-credit-lisa-johnson.jpg

Lököttebbek, mint a Madness, karcosabbak, mint a Clash, vidámabbak mint a Specials, és mindenkit félbeszakítanak, mert ők a Félbeszakítók, azaz a The Interrupters. Kétségtelenül napjaink egyik legjobb bulibandája a napfényes Kaliforniából. Tim Armstrong (Rancid) szárnyai alól repült ki a szóban forgó négyes is, bár az alapításnál, 2011-ben még nem volt jelen a pókhálófejű szakállas, de a 2014-es első albumnál már ő bábáskodott, és nem is rosszul, úgy szól az a lemez mint az állat!

Sajnos mindeddig csupán három korongot szült világra a The Interrupters: az első volt a cím nélküli 2014-es lemez, a második a 2016-os "Say It Out Loud", míg az utolsó a 2019-es ”Fight The Good Fight”. Ilyen lökött ska-punk formáció sok van, de egyikben sincs ennyi élet, ennyi só, mint bennük. Úgy hangzanak, mint akik már a bölcsőben is ezt tolták, és határozottan egyet kell értenünk minden sorukkal, melyek az élet élvezetére buzdítanak.

Akad azért társadalomkritika és lázadás is szövegeikben, ami egy punkbandánál természetes, azonban fő fegyverük a humor, és ezt mindig jóleső érzés megtapasztalni. Külön kiemelendő az énekesnő, Aime Allen, aki azonnal felismerhető orgánummal bír. Nem kis dolog manapság. A zenekart a három Bivona-fivér teszi teljessé, úgy mint Kevin Bivona gitár, Justin Bivona basszus, és Jesse Bivona dob.

Hatalmas himnuszokat is jegyeznek, nem is egyet-kettőt, nagyjából egy tucatnyi a lassan már örökzölddé váló klasszikusaik száma.  Ilyen például a Liberty, a Family, a Friend Like Me, az I Don’t Wanna Die, a Babylon vagy a Take Back The Power. Élőben vagy lemezen, akusztikusban vagy elektromosan, bárhol és bármikor, bárkit félbeszakítanak, és ami azt illeti, rögtön nem is tűnik olyan fontosnak semmi más.

 4. NIGHTWISH

unnamed_27.jpg

Véget nem érő vitákat lehetne folytatni arról, melyik volt a legjobb énekesnője a finn Nightwish zenekarnak. Valószínűleg a legtöbben az alapító tag Tarja Turunen-re szavaznának, már csak azért is, mert vele kezdődött minden. Nem csak az együttes életében, hanem az egész nemzetközi metalszíntéren kiemelt jelentőségű a közreműködésével készült első album, az "Angels Fall First" (1997), még akkor is, ha a komoly nemzetközi áttörést az "Oceanborn" hozta meg egy évvel később. Mert ekkor már jelen volt minden olyan stílusjegy, melytől annyira különleges ez a banda: a nagyívű, opera-jellegű ének, a skandináv folk gyökerekhez, és a klasszikus zenéhez való vonzódás. Mindössze Tuomas Holopainen billentyűs vokális közreműködése volt amolyan vadhajtás, de ezt ő is tudta, önszántából mondott le róla a későbbiekben, és ez mindenképp a csapat javára vált.

A kétezres évek elején tündökölt igazán ereje teljében a Nightwish, egészen Tarja kiválásáig, ami – hihetetlen már így utólag belegondolva – 2005-ben volt, vagyis 15 éve. Akkor sokan gondolták, hogy távozásába bele fog roppanni a zenekar, hiszen hogy is lehetne egy ilyen orgánumot pótolni? Valahogy mégis túlélték ezt a srácok, sőt, ma már azt is tudjuk, találnak ők megfelelő helyetteseket, ha minden kötél szakad, mégpedig nem is rosszakat. Sem Anette Olzon, sem a jelenlegi énekesnő Floor Jensen nem sokkal gyengébb kvalitású frontember Tarjánál, ha gyengébb egyáltalán. Ezért mondjuk, hogy szinte lehetetlen választani közülük, valószínűleg a lemezanyagok minősége, vagyis az albumokon lévő dalok adják az egyedüli támpontot, ebben pedig csak akkor látnánk tisztán, ha mindegyikük felénekelné ugyanazokat a szerzeményeket, és erre gyakorlatilag nulla az esély.

3. THE GATHERING

the_gathering_original_album_collection.jpg

Egy rockzenei műveltségi vetélkedőben elég húzós kérdés lenne, hogy melyik városban alakult meg a The Gathering zenekar? Erre kapásból talán még a csapat vérmes rajongói sem tudnák rávágni, hogy Ossban. Hogy hol? Oss egy hatvanezres város Hollandiában, az ország északi részén. Itt alapította 1989-ben Hans és René Rutten a kezdetben death metalt játszó formációját, mely szép lassan szelídült és lényegült át valami egészen különleges ötvözetté.

Ehhez azonban kellett egy olyan kaliberű énekesnő, aki megjelenésével és képességeivel képes volt levenni az embereket a lábukról, és új fazont szabott az egyébként kissé szürke tónusú együttesnek. Anneke Van Giersbergen minden kitételnek tökéletesen megfelelt. A vele elkészült "Mandylion", a The Gathering harmadik nagylemeze nem csak az együttes történelmében, hanem az európai zenetörténelemben is fontos állomás. Talán az első death/doom lemez, melyen tisztán csengő női ének váltotta fel a megszokott hörgéseket, s amely az atmoszferikus jelzőt először viselte magán.

A több ágon gyökeredző, sokrétű "Mandylion" megjelenésére azonnal felkapta a fejét mindenki, és kíváncsian várta a folytatást. Ez volt 1997-ben a "Nighttime Birds" lemez, ami nem is okozott csalódást. A finomabb hangvételű, Pink Floyddal kacérkodó kiadvány is óriási siker lett. Az 1998-as "How To Measure A Planet?" már megosztotta a hallgatóság véleményét, ezen a korai death metalos, sőt a metalos hatások is elhalványultak. A zenekar népszerűsége azonban nem csökkent, Anneke végül 2007-ig maradt a fiúkkal, akik a távozó énekesnő helyére Silje Wergeland-ot ültették, és ő meg is tett mindent, a lehetőségeihez képest, de hát…tulajdonképpen nem csinál mást, mint Anneke hajlításait utánozza.

Sajnos a The Gathering az eredeti énekesnő nélkül félkarú óriás… vagy még az sem. A művésznő szólóprodukció sem lettek túl meggyőzőek, szóval ebben az együttműködésben még jó néhány év benne lehetett volna, de valamiért mégis úgy alakult, ahogy. Azóta sem látni olyan death bandát, amelyben hasonló karizmájú női frontember tevékenykedne, pedig próbálkozókban nincs hiány, csak hát az egyéniség…

2. PLASMATICS

25e4990e14cc98b75df00d10e5a425be07ceb20a.jpg

Néha a kapanyél is visszafelé sül el. Ha egy zenekar énekesnője oly szélsőséges mértékben mutogatja bájait, mint Wendy O. Williams, a Plasmatics egykori punk hercegnője, akkor nagyon könnyen eshetnek át a lónak azon oldalára, ahol nem veszik őket komolyan. Mármint akik zenét hallgatnak, és nem csak a látványosságokért követnek egy bandát. A maga korában ezt a buktatót még úgy-ahogy átlépte a csapat, az utókor már nem volt velük túlzottan megértő. Kevés ember veszi a fáradtságot, hogy kicsit a Plasmatics-dalok mögé nézzen, s ennek feltehetően két oka van. Az egyik az előadásmód túlzásba vitt teatralitása, a másik a dalok kidolgozatlansága. Ha tényszerűségre törekszünk, be kell látni, hogy pusztán minőségi alapon a csapatnak nem sok helye lenne egy ilyen listán, de…

Ha nem is ők játszották minden idők legfogósabb punk rock nótáit, ha nem is ment fel Wendy túl nagy magasságokba, hiszen tényleges énektudása messze alatta van listánk összes többi szereplőjének, ha a kritikusok nem is tartják manapság őket alapvető és meghatározó zenekarnak, mégis megérdemlik a figyelmet, mert mondanivalójukban messze megelőzték korukat.

Még az sem lenne túlzottan a valóságtól elrugaszkodó kijelentés, hogy ők voltak talán az egyetlen igazán hiteles punkzenekar. Igen, pont ők, akik már-már nevetségesen erőltetetten rágyúrtak a színpadi show-ra. Volt ott minden, amit csak el lehet képzelni, a Plasmatics láncfűrészes, autórobbantós, szex-imitálós műsora teremtette meg tulajdonképpen a shock-rock alapjait. King Diamond, Marylin Manson vagy a Gwar is jóval utánuk jöttek, hiszen a Plasmatics 1977-ben startolt, tehát az egyetlen csapat, mely megelőzte őket ebben a fajta polgárpukkasztó színpadi magamutogatásban az a Kiss volt.

A punk attitűd lényege a lázadás, ezt már a tizenévesek is tudják (sőt, ők tudják csak igazán!), azonban sok esetben nem egészen világos, mi ellen kellene lázadniuk? Még napjaink befutott előadói is csak karcolgatják a felszínt, míg Wendy tisztán és egyértelműen világgá kiáltotta, hogy a rendszer kíméletlenül felfal mindenkit, aki nem áll be a sorba. Egyetlen dalukban többet mondtak, mint a Clash vagy a Ramones egész pályafutása alatt, aki ezt nem hiszi, nézze meg, miről szól a Pig Is A Pig című Plasmatics-nóta vagy ott van a Brain Dead, esetleg a You’re A Zombi. Egészen pontosan lefestették a közelgő jövőt, már a hetvenes évek végén, és ez egészen megdöbbentő.

Ahogy a punkmozgalom kifulladni látszott, és egyre erősebben tört fel a heavy metal, úgy váltottak át szép fokozatosan a középtempós, lassabb, metalosabb hangzásra, így tulajdonképpen az egyik úttörő metalzenekar voltak a színtéren, mindvégig megtartva szókimondó, lényegre törő szövegvilágukat. Sokat köszönhet a mai világ a Plasmatics tagságának, azaz csak köszönhetne, ha tudna róla, milyen nagy erőkkel próbáltak figyelmeztetni mindenkit, hogy ne egyen meg mindent, amit a svédasztalra kitettek elé, bármilyen jól is néz ki…

1. IGORRR

2930371.jpg

És végül jöjjön a hab a tortán! Listánk élére nem kerülhetett sem a markáns hangú punk rock nagymama fekete szívű bandája, sem az egykori acid-királynő kompániája, sem a svéd dallamos metal műfajteremtő hordája, mert ide úgy illik, hogy olyan énekesnővel felálló formáció kell, hogy kerüljön, akinek teljesítményébe egész egyszerűen lehetetlen belekötni, annyira lenyűgöző!

Laure Le Prunenec megjelenése a zenei világban legalább akkora jelentőségű, mint amikor a 16 éves szakácstanonc, Lionel Sternberger először helyezett sajtszeletet a hamburgerbe, 1926-ban (a jeles tett emlékét tábla is őrzi a Pasadena-i étteremben). A hasonlat talán nem annyira jóízű (attól függ), de pontosan adja vissza a művésznő jelentőségét.

Laure 2008-ban lépett be a rendhagyó megközelítéseket kedvelő Gautier Serre projektjébe, az Igorrrba, így annak mind a négy nagylemezén közreműködik. Úgy mint: "Nostril" (2010) "Hallelujah" (2012) "Savage Sinusoid" (2017) s végül a "Spiritulity And Distortion" (2020). Akik ezeket a lemezeket ismerik, jól tudják, hogy énekesi szempontból óriási kihívás megfelelni az itteni követelményeknek, mert Serre egész egyszerűen nem ismer határokat. Amolyan zenei mindenevő a fickó, akinek ízlésvilága a cigányzenétől a Morbid Angelen át a barokk zeneszerzőkig tart, és ezt vissza is adja szinte megemészthetetlen hangzóanyagok formájában. Fontos leszögezni, az Igorrr művészete nem ügyes blöff. Még ha nem is tartalmaz a Plasmatics nótáihoz hasonlóan fontos szöveges üzeneteket, maga a zenei komplexitás valamit mégis sugall, leginkább azt, hogy szeressük a legkülönbözőbb irányból érkező előadókat és zeneszerzőket. És ez legalább akkora tanítás, mint az, hogy Always look on the bright side of life, ha nem nagyobb.

Le Prunenec kisasszony már a harmadik operaénekesnő ezen a listán, és ez nem véletlen. A XXI. század egyik legfontosabb újítása volt a színtéren az opera és a kemény zene összefonódása. Várható volt ez már rég, voltak bizonyos előjelei, de amikor a kilencvenes évek végén a Nightwish beemelte a köztudatba, akkor még nem gondoltuk volna, hogy ennyire elterjedt lesz. Mára már nem csak szimfonikus metalban, hanem death metalban, vagy progresszív metalban is fel-felbukkan egy-egy klasszikus képzettségű díva, mert - mint ahogy minden, ami újszerű és érdekes - ez is egyfajta divat lett.

A divat meglovaglása nem bűn, ha jól csinálják: sajnos, mint arról hétről hétre mi is hírt adunk, a csapatok többsége a dolgok könnyebb oldalát fogja meg. Holott az még nem garancia semmire, ha több oktávot képes kiénekelni a szólista, az igazán maradandó értékekhez több kell. Laure hangjában és személyiségében megvan ez a plusz, és ez nem csak az Igorrr végtelenül extrém felvételeiben tükröződik. A visszafogottabb, klasszikusabb alapú Corpo-Mente vagy a death metalhoz erősebben húzó ÖxxÖ XööX is az ő hangja révén volt képes kiteljesedni. Ám ezzel még nem zárult be Laure zenei projektjeinek száma, az elképesztően aktív énekesnő egyéni diszkográfiája ennél jóval kiterjedtebb.

Mi elsősorban az Igorrrban nyújtott alakítására bólintunk rá, mert ezeket a témákat nem biztos, hogy más képes lenne előadni, erről az egyébként egészen veretes listáról. Kicsit más dolog a szimfonikus metalban nagyokat áriázni vagy a nu-metal tiszta részeit ügyesen hajlítgatni, mint az extrém vonalban ide-oda ugrálni a hangközökben. Ehhez tökéletes alapok, páratlan magabiztosság és játékos kedv kell, különben halott ügy az egész. Ma még nem zeng a világ egyértelműen dicshimnuszokat az Igorrról, de emlékezzünk csak, annak idején az első női death metal énekes is milyen furcsa volt.

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5815975174

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.