BLACK SABBATH - A zenekar összes stúdiólemeze 1. rész

2020. július 04. - chris576

91625462_10157414767149615_62444619710857216_n.jpg

Az eddigiekben használt koncepciótól eltérően most nem a legrosszabbtól a legjobbig címet kapja cikkünk, ugyanis nagy gondban lennék, ha a Black Sabbath-lemezeket ebben a formában kellene rangsorolnom. Egyszerűen csak időrendi/megjelenési sorrendben fogom elemezgetni a korongokat. Továbbá szándékosan kihagyom belőle a már ezerszer leírt, unalomig hangoztatott háttér-információkat.

Black Sabbath  (1970)

black_sabbath_1.jpg

Az első Black Sabbath-album, mely a banda nevét viseli magán, egy olyan zenei világba kalauzolja a hallgatót, mely az akkori hard rock színtéren alkotó zenekarokat leginkább súlyosság tekintetében utasította maga mögé. Az astoni csapat a debütalbum felvételei előtt még a  blues rock stílusban utazott, később aztán ebbe a zenei világba szőttek bele egy-két ördögi témát, valamint súlyosbítottak a zenekar megszólalásán is.

Legfőképp a Black Sabbath című daluk miatt hivatkoznak rájuk inspirációforrásként egyes doom formációk, hiszen ez a szerzeményük hajaz leginkább a mai doom zenekarok által képviselt vonalra. A fő csapásirányuk viszont sokkal inkább a blues-alapú, ízes, játékos hard rock zene volt. A sátánnal/gonosszal foglalkozó dalszövegek, illetve a lemezborítón szereplő utalások miatt tévesen sátánistának bélyegezték meg a bandát. A Black Sabbath tagjai bevonultak a stúdióba és egy nap alatt feljátszották a lemezt, pontosan úgy, mint amikor lenyomnak egy élő koncertet. Érdekes, hogy mai szemmel nézve is tökéletes az összkép, ennek ellenére manapság hónapokig is eltart egy-egy lemezfelvétel.

Paranoid (1970)

14370393_10154103950009615_652122958217040144_n.jpg

A második nagylemezre sem kellett sokáig várni, melyet szintén rekord idő alatt rögzített a zenekar. A "Paranoid" már kevesebb blues-elemet tartalmaz, a kőkemény dalok közé bekúszik egy pici jazz is. A címadó dal szállítja le nekik a világhírt, pont az, melyet utolsóként, a kiadó noszogatására írtak meg, és amelytől a legkevésbé várták, hogy pont ez repíti fel őket a csúcsra. A Black Sabbath azon zenekarok egyike, akik a lemezborítóik kapcsán kimondottan balszerencsésnek mondhatók: a sort a "Paranoid" nyitja.

Master Of Reality (1971)

37704153_10155901739399615_4072506320987619328_n.jpg

A harmadik "Master Of Reality" című album borítója sem éppen a zenekar által megálmodott elképzelések szerint alakult. Itt a zene kissé egyszerűbb, konkrétabb formában ölt testet, több doomos elemmel és még keményebben, mint az előző anyagaikon. Ez a korong is klasszikussá érett az idők folyamán, mely rövid, tömör, lényegre törő. A Black Sabbath szinte minden egyes albuma más és más, rájuk sosem volt jellemző az önismétlés, az egy helyben toporgás. Folyamatos megújulás övezte a pályafutásukat, ami csak nagyon kevés zenekarról mondható el.

Vol. 4 (1972)

19477540_10154939387344615_8873571807590692378_o.jpg

A "Vol. 4" is egy másfajta zenei világot képvisel, melyet leginkább a drogok tereltek el ebbe az irányba. A súlyos témák közé pszichedelikus elemek is ékelődnek, újabb színezetet adva ezzel a Black Sabbath muzsikájának. Az is megfigyelhető, hogy a lemezeik hangzása sem egyforma, mindegyik önálló karakterrel bír, ami még inkább a változatosságra való törekvést erősíti. Sokan az első négy Black Sabbath-lemezre hivatkoznak, mint megkerülhetetlen alapkő, illetve inspirációforrás. Aztán vannak, akik az első hatot tartják ennek. Az egyszer biztos, hogy szép fokozatosan térnek le arról az útról, amin '69-ben elindultak.

Sabbath Bloody Sabbath (1973)

45263886_10156121845789615_5130205823661768704_n.jpg

Mivel a drogok és a folyamatos bulizás, partizás elszívja az életenergiájukat, a zenekar kezdi a megfáradás első jeleit mutatni. A "Sabbath Bloody Sabbath" már egy nehezebb szülés eredményeként jön létre: ezen az előző lemezükön beszivárgott elszállós, pszichedelikus témák még nagyobb teret kapnak, valamint a jazz is újból tetten érhető egy-két dalban. Egyáltalán nem rossz lemez, sőt! A hangzás is nagyszerű, illetve a lemezborító is sokkal ötletesebb, mint az előző lemez, a "Vol.4" esetében. Egy kísérletezőbb, progresszívabb irányvonal kezdődik a zenekar életében.

Sabotage (1975)

20424089_10155033421604615_3945610519444885704_o.jpg

A "Sabotage" még nehezebb körülmények között készül, de a végeredmény ismét lenyűgöző. Bírósági ügyek terhe húzza a zenekari tagok idegrendszerét, melynek hatása van a lemezkészítés folyamatára is. Az album első fele konkrétabb, emészthetőbb szerzeményekkel operál, a B-oldal kísérletezőbb, elszálltabb vonalon mozog. Az albumborító pedig az eddigi legrosszabb ötletük. A "Sabotage" a vízválasztó a zenekar életében, ugyanis lezár egy fejezetet, ami után már valóban zuhanórepülésbe kezd a banda.

Technical Ecstasy (1976)

hipgnosis_cover_of_the_week_black_sabbath_technical_ecstasy.jpg

A "Technical Ecstasy" lemez idejére a Black Sabbath régi fénye megkopott, a zenekar itt már csak árnyéka volt önmagának. Bár zenélni nem felejtettek el, a nótaírás terén azonban komoly változások történtek. Sem a hangzás, sem pedig a dalok nem emlékeztetnek már arra a Black Sabbath-ra, akik a hatvanas évek végén forradalmi, kemény és hátborzongató zenéjükkel berobbantak a heavy metal világába. A banda tagjai ekkorra már nagyon eltávolodtak egymástól, és az eddig is jelenlévő mértéktelen ital- és drogfogyasztás most tetőzött csak igazán.

A zenei irányvonal egy lágyabb, rockosabb arcát mutatja a bandának. Aki csak ennél a lemeznél kapcsolódik be a sztoriba és el tud vonatkoztatni a Black Sabbath korábbi munkásságától, valamint csakis a dalok minőségére összpontosít, az akár elismerően is nyilatkozhat a "Technical Ecstasy" lemezről. Ozzy ebben az időszakban már egyre megbízhatatlanabbá válik, a munka oroszlánrésze pedig Tony Iommi-ra zúdul. Ő az az összetartó erő, aki nélkül már rég szétesett volna a Black Sabbath. 

Never Say Die (1978)

the_hipgnosis_album_cover_gallery.jpg

A '70-es évekbeli utolsó Ozzyval készült "Never Say Die" már egy homlokegyenest más irányvonalon alkotó zenekart mutat, melyen még mindig vannak jó dalok, de az ősrajongók ekkor már végleg hátat fordítottak a Black Sabbath-nak. A keménység szinte teljes mértékben kiveszett a zenéjükből: ha a "Never Say Die"-t összehasonlítjuk az első három lemezükkel, akkor maximum Ozzy hangja az, melynek révén esetleg beazonosítható a banda. A frontember szűrét a 10. évforduló alkalmával lezavart turné után, illetve a soron következő nagylemez felvételeinek legelső fázisában végleg kitették a bandából. Nem sokkal később egy új korszak kezdődik a zenekar életében, amely ismét szélesre tárja a kapukat a sikerhez vezető úton.

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1415980692

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2020.07.05. 22:43:20

Jó téma, várom a folytatást.

zirrian 2020.07.06. 10:44:52

A Forbiddenes véleményedre kíváncsi vagyok, én azzal ismertem meg a Sabbathot, és azóta is a kedvencem tőlük.

TanBá · http://istenteszt.blog.hu/ 2020.07.06. 13:00:00

Felejthető zene és bohóckodás.

Motorhead 2020.07.06. 13:38:35

Ugyanez áll a másik istenre a Led Zeppelinre . A négy első lemez megrengette a világot és a rock rajongókat. Az 5-10 ig egy szánnivaló mélyrepülés ( az első lemezek tükrében) aminek semmi köze az eredeti zenekarhoz. Akár mások is játszhatták volna. Lemezenként 10 féle stílus, fars gitárszólók , stb. Valami megpattant bennük . A legjobb lenne , ha a zenekarok 4-5 lemez után feloszlanának :) .

registerz 2020.07.06. 15:57:26

@Motorhead: Fals, nem fars, de amúgy jó a meglátásod.

David Bowman 2020.07.06. 16:17:57

@Motorhead: Én nagy Black Sabbath rajongó vagyok, minden számuk megvan, és napi rendszerességgel hallgatom is őket. Nekem mégis a Sbbath bloody sabbath és a Sabbotage a kedvencem. Pont a legnagyobb sikereiket tartom a legkevesebbre. Az Iron Man sem tetszik a Paranoid se ttszik, de pl az Omegától a Petrólámpa sem.

David Bowman 2020.07.06. 16:21:09

Amúgy a Black Sabbath nem volt unikum a maga korában. Első lemezükkel egykorú az Iron Claw zenekat első lemeze. Ugyanaz a hangzás, szuper számokkal, csak ők nem vitték végig.
youtu.be/f-2JD67CUE8

David Bowman 2020.07.06. 16:23:55

@Motorhead: Általában a zenekarok második lemeze a legjobb.

gigabursch 2020.07.06. 17:20:08

@Motorhead:
Teljes mértékben értem amit írsz, de nem értek veled egyet.
Sok-sok olyan zenekar van, akiknek az első egy-két lemezre való anyaga gyakorlatilag nem került lemezre, vagy csak jóval később (P Mobil, Pokolgép), másrészt a tagcserék időnként rendesen felforgatták az állóvizet és sokszor előnyére vált a mutatványnak.
Lásd: Pokolgéptőlbaz Adj új erőt, Cooper felfrissüléseit vagy épp a Purole, Whitesnake változását.
Igaz vannak csapatok, amik egész létük alatt a vasárnapi húsleves kategóriát képviselik => AC-DC.
Ehhez mérten meg pl a Priest vastagon megjárta a metál összes termét és akkor mit mondasz egy Paradise Lostról vagy az Eddáról?
Mert Pataky UFO Attila olyan amilyen, de a mai napig egyébként megszámlálhatatlan jó zenét is alkotnak.

Nekem is voltak szemfelhúzós élményeim, de az alkotásaik nélkül szegényebb lenne a világ.

Gyingizik 2020.07.21. 15:18:18

Végre már egy recenzió, ami nem húzza le a sárga földig a Never Say Die-t. Teljesen hallgatható, karcos hard rock / heavy album, az első szám zseniális, a többi is teljesen ok, kettő kivételével. ha ezt a két kritikus nótát levesszük a végéről, kapunk egy korrekt 70-es évek hard rock (tehát NEM AOR-os poprock) albumot.