THE GHOST INSIDE - The Ghost Inside (2020)

2020. július 07. - Mr.Zoom

the-ghost-inside-self-titled.jpg

Kezdjük talán a lemezborítóval: ránézésre nem tartozik a legsikerültebbek közé, mondhatni puritán, semmitmondó ábra, melyből sokat nem szűrhet le a hétköznapi zenehallgató. Azonban ha megnézzük közelebbről, mik is ezek a kis fotók, akkor már előtűnnek az apró részletek, és egy olyan történet tárulhat elénk, melytől talán még a legkeményebb szívű öreg rockerek is elérzékenyülnek egy pillanatra. Nem kell szemünket fárasztanunk a feladvánnyal, mert hamarosan minden olvasónk számára össze fog állni a kép, melyet most néhány sorban leleplezek, hogy méltó felvezetést adjak az amerikai metalcore csapat legújabb, sorrendben ötödik nagylemezének. A kiadvány nem véletlenül a szintén mondhatni puritán és ötlettelennek tűnő  ”The Ghost Inside” címmel jött ki június 5-én, az Epitaph gondozásában.

Mikor szokták a zenekarok önmagukról elnevezni a lemezeiket? Általában debütáláskor vagy amikor amolyan újjászületést ünnepelnek, és mindennél fontosabb számukra annak kihangsúlyozása, hogy ez a csapat, ez így együtt van, és ezt jól jegyezze meg mindenki, mert velük számolni kell. Sajnos a ”Returners” azaz Visszatérők címet már ellőtték a fiúk a 2010-es albumukkal, így most ezt nem használhatták fel erre a nagylemezre, pedig ha valakik, akkor ők aztán vitathatatlanul nagy visszatérők a színtéren.

És most nem a szokásos nagy szünet utáni előbukkanásra gondolok, mert ilyenről sokat lehet olvasni, ez a Los Angeles-i csapat onnan jött vissza, ahonnan újjászületni valóságos ajándék, és az is óriási dolog, hogy egyáltalán még színpadképes, mi több kimondottan erőteljes a brigád. A hazai médiában is kapott némi hírverést, hogy 2015 novemberében a zenekar turnébusza frontálisan ütközött egy kamionnal. Az esetet sem a kamion, sem a turnébusz vezetője nem élte túl. A zenekar tagjait súlyos sérülésekkel szállították kórházba, és egyáltalán nem volt arra garancia, hogy sikeresen felépülnek.

Csakhogy ez egy tántoríthatatlan banda! Elképesztő erővel és szívóssággal építették fel újra magukat, nem kis áldozatokat hozva, lépésről-lépésre, ahogy ez az alábbi videóban is látható. Ez az egy felvétel dióhéjban összefoglal mindent, amit erről a történetről tudni érdemes, kezdve a baleset öt évvel ezelőtti képsoraival (véres jelenetek nélkül) a tagok rehabilitációs tornagyakorlatain keresztül a rajongók kitartó szeretetéig.

Mindezek után nehéz bármilyen kritikával előjönni, ezért a szokásos boncolgatós elemzés helyett néhány szubjektív gondolat: teljesen nyilvánvaló, hogy a tragédia túlélése megedzette a társaságot. Óriási erővel robbannak a nóták, és fület gyönyörködtetően szólnak a kórusok, ami ennek a zenének valahol a lelke. Zach Johnson és Chris Davis gitárjai ontják magukból a jobbnál jobb harmóniákat és Jonathan Vigil sem lett rosszabb énekes, de a dallamos részek engem személy szerint még mindig úgy érintenek, mint az első mogyorós csoki élményem. Hát ez meg mi? Külön-külön frankó a csoki is és a mogyoró is, de együtt…

Nyilván a mai fiatal hallgatóság már megszokta és megszerette a metalcore számomra túlságosan is lágy íveit, nekem ennél a lemeznél is az volt a meglátásom, hogy akkora nagy hardcore csapat lenne ebből a ”clean” részek nélkül, hogy na… Így viszont kisebb a lelkesedésem. Ez már valószínűleg nem is fog változni nálam, őszintén bevallom, fogalmam sincs, mit keresnek a brutálisan erőteljes, kőkemény vonalas hardcore/metal zenében ezek az erősen szirupos elemek. Hozzá kell tenni: itt és most ez még csak nem is drasztikus arány, mert a zene körülbelül 90 százalékban keményvonalas, éppen csak színezi néha egy-egy finomság, csak azt nem vágom pontosan, miért?

Ezek nyilván műfaji sajátosságok, melyekkel nem tudok azonosulni, ez legyen az én bajom, annyit azért meg tudok állapítani, hogy a The Ghost Inside kiemelkedik a tömegtermelésből, sokkal őszintébb, szókimondóbb és elevenebb az átlagos bandáknál. Mindazok, amiken keresztülmentek, egyértelműen megerősítették őket testben és lélekben egyaránt, a ”Still Alive” című nótájuk például igazi sallangmentes oldschool telitalálat, és mint mondtam, a nagylemez túlnyomó része ilyen.

Kicsit olyan, mintha már gondolkodnának a teljesen csont nélküli hardcore átállásban, de még nem tudnának teljesen elszakadni a melodikus metalcore vonaltól sem. Ezzel együtt nagyon halkan jegyzem meg, pedig nem lényegtelen meglátás, hogy minden kis mellékzöngéjével együtt ez a dolgozat nálam simán megeszi az abszolút legenda Cro-Mags legújabb, nálam sajnos csalódást keltő megjelenését. Egyszóval: vaddisznó kis lemez, tele van energiával, csak ajánlani tudom!

9/10

the_ghost_inside_2018_studio-1280x720.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8815987298

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.