Egészen biztos voltam benne, hogy ez egyszer bekövetkezik. Amióta tavaly ősszel beléptem a Rozsdagyárba, gyakran ütötte fel fejét bennem egy baljós sejtelem, egy olyan kis halk sugallat, mintha csak apró kis alient hordoznék valahol a szívem alatt, és ez az idegen lény suttogná nekem lankadatlan lelkesedéssel: Majd megkapod te is, csak várd ki a végét! Szóval attól tartottam, egyszer csak szembejön velem egy olyan lemezanyag (bármennyire is szeretném ezt elkerülni), melynél nincs mit szépíteni, le kell írnom, hogy ez bizony az, ami. Mégpedig abból is a leggyötrelmesebb fajta, egész egyszerűen értékelhetetlen, tartalmatlan, szemét. S lám, most megtörtént.
De azért… kissé módosítva a fenti meglátásomat, ez sem egészen így van. Mert volt hozzá türelmem, leültem újra, nagyobb humorérzékkel felvértezve, s így már találtam benne bizonyos értékeket. Azt nem mondanám, hogy sokat, vagy maradandót, de ahogy haladtam előre a lemezanyagban, úgy éreztem, messze nem ez a valaha készült legpocsékabb zene. Annál sokkal értékesebb, mint amivel a fősodorbeli média eteti a nagyérdeműt. Persze nem ez a szenny kellene legyen a viszonyítási alap, de egy Morbid Angelhez, vagy Death-hez mégsem lehet mérni a Minszkben tevékenykedő belorusz srácok alkotásait, mert azoktól oly távol vannak, mint Makó Jeruzsálemtől.
Vissza az első találkozáshoz: teljes lelki nyugalommal, újdonságra éhesen ültem le a "By Chance" első tételéhez, mely egyébként ragyogó bevezetővel indul, így hát szó szerint a nyakamba szakadt az énekes totálisan skizofrén, érthetetlenül zagyva ömlengése, és úgy a második perc után lefagyott arcomról nemhogy a mosoly, még az egészséges lelki derű is. Pedig hallottam én már sok mindent, és azt hittem, nem ér sok meglepetés, őszintén szólva ilyesmi produkciókról is hallottam, de konkrétan most először szembesültem azzal, hogy ennek így semmi értelme nincsen.
Ott is hagytam a cuccot… De a kíváncsiság arra vezérelt, megnézzem, miféle emberek alkotják ezt a csoportosulást, ezért rákattintottam az alábbi videóra, és így videóval együtt valami megfogott benne. Amikor újra elővettem a lemezanyagot, már lényegesen engedékenyebben, nagyobb rugalmassággal hallgattam végig (mondom végig!) és lám, egészen finom kis részletek is előjöttek.
Azt láttam körvonalazódni, hogy a fiúk egészen ügyes, mondhatni profi kóklerek, avagy szemfényvesztők, vagy ha ez jobban tetszik valakinek (mert nem szeretnék a rajongóiknak fájdalmat okozni), hatáskeltők, ugyanis teljes egészében, így együtt ez a muzsika egészen élvezhető.
Lám, milyen változások állhatnak be egy zenemű megítélésénél igen rövid idő alatt! A bevezetőben leírt megállapításom már nem is tartom fent, csak érzékeltetni szerettem volna, honnan indult ez a történet. Ez egyáltalán nem értékelhetetlen szemét, csak valami valóban nagyon újszerű megközelítésben fogant zenei kísérletezés. Az alapvető és legfőbb értéke, hogy tele van váratlan kis felütésekkel, és… most jön a legnagyobb meglepetés: mindezt nagyon díjazom. Más szóval, néhol talán nevetséges az anyag, de cseppet sem unalmas!
Ha valaki eljut az I See It This Way című, sajnos eléggé hátul elhelyezett darabhoz, totális megdöbbenéssel fogja tapasztalni, hogy - figyelem! - a srácok még zenélni is tudnak. Mert ez tényleg nagyon ott van! Most akkor miről beszél ez az ember? - kérdezhetik a Tisztelt Olvasók. Előbb szemét, majd hallgatható, és a végén még kiderül, hogy mestermű? Őszintén bevallom, hogy az I See This Way vitathatatlanul zseniális. Alighanem ezzel megfogtak a fiúk, mert egészen biztos vagyok benne, hogy most már figyelni fogom a ténykedésüket.
Gondolom, sokan mosolyognak a kritika olvastán, és olyanok is lesznek, akik inkább a kezdeti, leminősítő hangnemben fogant meglátásaimat fogják osztani, pedig a kulcsszó itt is, mint oly sok műalkotás megközelítésében, a nyitottság. Félre kell tenni minden előítéletet, előzetes elvárást, nem kell, hogy brutális súlya legyen a dolognak, nem kellenek a kegyetlen gitárszólók, nem kellenek a sokatmondó, tartalmas szövegek, nem kell semmilyen prekoncepció, tiszta aggyal és lélekkel kell hozzájuk közeledni, és akkor működni fog.
Nem árulok el nagy titkot, most is ezt a lemezt hallgatom, és nagyon nagy zavarban vagyok, amikor pontoznom kell. A zsenialitás és a kóklerség két végpontja között egyensúlyozó, rendkívül formabontó, extra módon nehezen emészthető kiadvány, nem igazán szép vagy magával ragadó, nem körömrágatóan izgalmas, mégis működik. Igen, működik, mondhatni az abszolút mélypontról jött fel nálam a több, mint figyelemreméltó kategóriába. A leghelyesebb, ha egy ennyire kísérletező irányvonalú zenekar alkotását nem mérjük a szokásos módon, ezért inkább nem is értékelném.
A fentiek figyelembevételével csak azoknak ajánlom, akik nem műfajokban gondolkodnak, hanem képesek meglátni a tehetséget akkor is, ha az egészen furcsa, mondhatni nevetségesen eltorzított orcát ölt. Most azt mondom, nem lehetetlen, hogy majd néhány év múlva ez a lemez megkerülhetetlen hivatkozási alap lesz. És még valami: a Mora Prokaza fő hatása szerintem egy olyan szerző műve, aki a napokban távozott közülünk, és számtalan szálon kötődik a rockzene műfajához. Itt hallható az a műve, melyben a fehéroroszok minden bizonnyal magukra ismernek.
