NAGLFAR - Cerecloth (2020)

2020. július 08. - Chloroform Girl

press_cover_01_14.jpg

Nem hittem volna, hogy az Eddáról valaha is egy svéd dallamos black metal bandával egy lapon fogok olvasni, de úgy tűnik, 2020-ban bármi megtörténhet. Persze Edda alatt ne a mindenki által jól ismert kör közepén állós, ment a hűtlenes magyar formációra gondoljunk, hanem az óizlandi mondagyűjteményre. Ebből a műből származik ugyanis mai lemezbemutatónk tárgyának, a Naglfar együttesnek az elnevezése.

A Naglfar egy olyan hajónak a neve, mely több szempontból imponálhat a metalközösségnek: egyrészt ugyanis a Ragnarök alatt szabadul ki a nyílt vízre, ha pedig ez nem lenne önmagában is elég kemény, a monda szerint a hajó a halottak körmeiből készült. Kifejezetten találó, kliséktől mentes és ötletes névválasztás ahhoz képest, hogy 1992-ben, amikor a banda alakult, még sokkal több, ennél kézenfekvőbb együttesnév volt szabad.

A címke pedig nem hazudik a tartalomról; a Naglfar sötét tematikájú dalai az apokalipszis, a gonosz, a gyűlölet, és egyéb, hasonlóan pozitív kicsengésű témák körül forognak. A banda fennállásának első húsz évében hat lemezt adott ki, majd elcsendesedtek, és nyolc év után először idén májusban törték meg a hallgatásukat. Szerencsére azonban a skandináv dallamos black metal pont olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni.

A Century Media gondozásában kiadott „Cerecloth” korongon már első hallgatásra hallatszik a hideg profizmus, utánaolvasva egyáltalán nem lepett meg, hogy ennyi év áll az együttes mögött. A keverés - legalábbis az én füleimnek - tökéletes; semelyik szereplő nem került túlsúlyba, de nem is válnak mellékszereplőkké a lemezen. A vokál, bár hozza az elvárt black metalos károgást, a körülményekhez képest tiszta marad, még a szöveg érthetősége sem sérül komolyabb mértékben. A gitárok kitűnően zsonglőrködnek a durva riffekkel és a fülbemászó dallamokkal, szigorúan tremoló pengetésben természetesen. A dobok pontosak, az ütős témák fantáziadúsak, és nem megy át az egész dobkezelés a black lemezeken megszokott úgynevezett blasturbációba.

A lemez nagyon jól adagolja a káoszt, és ez a kevesebb néha több elv itt is működik, jól áll a zenéjüknek, hogy a folyamatos duplázós-gitársikálós-gurgulázós agyeldobás helyett egy sötét, gonosz, hátborzongató, de jól strukturált, helyenként visszafogott elegyet kapunk. A Like Poison For The Soul jó példa erre: olyan tökös basszustémával nyit, hogy azt hittem, a lejátszóm másik együttesre váltott, aztán persze beesik a kötelező tremolós gitártéma, azonban az egész kellőképp higgadt, nem égeti ki a hallgató receptorait, teret adva így az olyan igazi húsdarálóknak, mint a rá következő Vortex Of Negativity.

A Naglfar zenéjének jellemzői között azonban nem csak a black, hanem a melodikus is szerepel. Ezt a címkét mindig érdekesnek tartottam; általában ugyanis a legdallamtalanabb műfajokra szokták ezt a jelzőt ráaggatni. Furcsa ellentét ez; a Jethro Tullról például valahogy senki nem tartja fontosnak megjegyezni, hogy melodikus, pedig ott aztán beszélgethetünk dallamokról! Először az Arch Enemy-vel kapcsolatban hallottam emlegetni ezt a jelzőt, és amikor dallamokra vágyó szívvel és fülekkel belehallgattam a zenéjükbe, keserűen arra gondoltam, hogy ez az egész úgy hangzik, mintha az énekes lusta lenne énekelni, és a gitárokra bízná a munkát a beígért dallamokkal kapcsolatban.

Később aztán rájöttem, hogy ahogy az idő, a dallamosság is relatív, ez nem hiba, hanem műfaji sajátosság, az meg már az én problémám, hogy nekem ez nem jön be. Ugyanezeket a tüneteket tapasztaltam a Naglfar néhány darabjában is; a „Horns” gitártémái hiába hihetetlenül epikusak, dallamai hiába kellemesek, az ez irányú hiányérzetemet nem enyhítették. Bár a hozzám hasonló vokálcentrikus fanyalgóknak valószínűleg pont nem Kristoffer W. Olivius lesz a kedvenc előadója; technikája, bár kíméletlen, gonosz, és kitűnő atmoszférát teremt, számomra hamar egyhangúvá válik. De salátáért ne menjünk a mekibe, izgalmas vokáltechnikákért pedig ne skandináv black metalt hallgassunk, ugye.

A „Cerecloth” hangzása annyira sötét és plasztikus, hogy szinte a lemez színét is látjuk magunk előtt. Az pedig az éjjeli égbolt minden színében játszik; beleértve a pokol lángjának tükröződését az apokalipszis előtt ketté nyíló felhőkön.

9/10

press_photos_02_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3515989740

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.