Személyes Top 20-as listám összeállítása hosszas munka eredménye, mert ugyan a zenekarok kiválasztása könnyen ment, azt még az utolsó pillanatban is mérlegeltem, hogy egy-egy adott előadónak melyik lehet a legkiemelkedőbb albuma. Ezt olyannyira nehéz eldönteni, hogy végül - mint az lentebb hamarosan olvasható - többnyire inkább csak jelzésértékkel jelöltem meg egyet, amely éppen az adott pillanatban közelebb állt hozzám. Ez a lista tehát a jelenlegi ízlésvilágomat tükrözi, azok közül válogattam, akiket manapság a legtöbbet hallgatok. Az, hogy melyek a legnagyobb hatású heavy metal mérföldkövek, engem egyáltalán nem érdekel, sok klasszikus régi bandát soha nem is hallgattam, mert általában elég önfejű vagyok, szeretek a magam feje után menni.

Mivel húsznál húztuk meg a határt, így nem került fel nálam az Iron Maiden, akiktől a "Powerslave" lett volna a favoritom, sem a Black Sabbath, akiktől a "Heaven And Hell"-re szavaznék, sem a Testament, sem a Megadeth, sem a Metallica, sem a Rollins Band, sem a Killing Joke, sem az Exodus, sem az új Annihilator lemez, melyet ugyancsak sokat veszek elő. Mindezen zenekarokat sajnáltam kihagyni, de arra gondoltam, kapnak úgyis elég támogatást, és én mindig is jobban kötődtem a kisebb nevekhez, az underground színtérhez.

Megpróbáltam a kemény műfaj színe-javát kiválogatni, olyan lemezeket előhozni, melyek elsősorban nem az extrém hangzásukkal, hanem a sokszínűségükkel, zenei ötletességükkel hatnak a hallgatókra. Úgy vélem ezzel a húszas pakkal felszerelkezve el lehet tölteni néhány szép napot egy lakatlan szigeten.

Annyit azért le kell szögeznem, hogy nálam Miles Davis az abszolút zenei uralkodó, és mindenki más csak utána jön, de őt mégsem jelölhettem erre a listára, mert nem az a kifejezett metalharcos. Hozzá kell tennem, a kedvenc Miles lemezeimen elég durva gitártémák vannak, nem véletlenül tettem a jazz rockról szóló listám élére, ez azonban mégsem rockzene, hanem egész egyszerűen csak Miles, és ennyi. Van még sok más irányból érkező kedvencem, de soha nem szerettem a különböző stílusú lemezeket összevetni, ezért javasoltam most a metalban való turkálódást.

Ugyanígy bármikor össze tudnék rakni egy kedvenc punk, jazz, blues, vagy rap listát is, nem beszélve a régi nagy klasszikus rockbandákról, mint a Cream, a Traffic vagy a Humble Pie. Talán majd sort kerítünk ezekre az úttörő jellegű nagy zenekarokra is, hiszen nélkülük, az ő tevékenységük nélkül ma a metal semmilyen ága sem létezne.

20. FORBIDDEN - Twisted Into Form (1990)

A Forbiddentől három lemez lenne kötelező tananyag: a "Green", a "Distortion" és a "Twisted Into Form". Azért került kicsit hátrébb a banda, mert ezek a jeles kiadványok bizony nem szólnak ma már valami fényesen. A kompozíciók viszont hibátlanok. Gyakorlatilag megsejthetetlen, mikor váltanak témát, mikor szúrnak be egy kis érdekességet az alapvetően sodró erejű darálásba. Ha erős groove-alapú, magas fekvésű, karcos énekkel fűszerezett komplex bandát keres valaki, náluk jó helyen kopogtat. Az "Omega Wave" sem lett rossz, de ettől személy szerint többet vártam, nem mondanám rá, hogy kihagyhatatlan, inkább csak erősen ajánlott. A "Twisted Into Form" eredetileg műsoros kazettán virított a gyűjteményemben, de túl sokat akkoriban nem hallgattam, mert elsőre nem volt elég fogós... Ma ez már kevésbé zavar, nagyon pengés kis gitártémák teszik élvezetessé a korabeli albumot.

19. W.A.S.P. - Live... In The Raw (1987)

"El kell nektek mondanom valamit, sráckorom óta kizárólag egy dolog jár az eszemben: a nők. És mindent imádok velük kapcsolatban: ahogy kinéznek, ahogy illatoznak, ahogy éreznek, de ez a megszállottság története, a megszállottságé, és a tiszta érzékiségé, innen kaptam a nevet: emberállat." Na jó, ez valójában nem az én szövegem, 13 évesen nem is értettem belőle egy szót sem, viszont az összes számot fújtam kívülről. Ez nem kis teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban az orosz volt a kötelező nyelv, angolul körülbelül öt szót tudtam, és az ilyen bevezetőket, amilyeneket Blackie Lawless nyomatott a W.A.S.P. koncerteken, mi itthon el sem tudtunk képzelni. Néhány év múlva jelentősen javult a helyzet, de 1987-ben ez még úttörő jelenségnek számított.

A lemezt eredeti Jugoton-kiadásban vásároltam Tamásiban, a Zeneboltban kemény 800 forintért, viszont a kiadványhoz olyan tasak társult, hogy az állam is leesett. Magyarországon ez a fajta színpadi show teljesen hiányzott, szerintem még ma sem lenne hétköznapi. Ami a dalokat illeti, néhányat még ma is meg tudok hallgatni, pedig ha valamit, akkor ezt a lemezt igazán unalomig játszottam magamnak. A Manimal dobtémája például óriási kedvenc, imádom, ahogy Steve Riley az elején megsorozza, takataka-taaa-tam, takataka-taaa-tamm...

18. IOMMI - IOMMI (2000)

Általában utána szoktam nézni egy-egy lemez fogadtatásának, de bevallom, fogalmam sincs, mekkora port vert fel Tony Iommi első szólólemeze, azt sem tudom, mennyit adtak el belőle, készült-e hozzá videó, stb… Egy dologban biztos vagyok: ez egy monumentális anyag. Ami mindig is zavart, hogy különböző énekeseket hívott meg minden dalhoz, és nem mindegyik telitalálat, például a második számot valami csaj énekli, ő nagyon kilóg a többi közül, mint ahogy a Smashing Pumpkins pacsirtáját is rendre átugrom, viszont a többi előadóról, és a nótákról csak jókat tudok mondani, mert van bennük erő rendesen. Azt csinálja itt a mester, amihez a legjobban ért, egy kis dallamfoszlányból, riffből vagy éppen csak rifftöredékből bont ki akkora nótákat, mint egy mamut. Sokkal jobb lett volna egyetlen karakteres hangú énekessel, mondjuk Phil Anselmoval felvenni az egész anyagot, de még így is újra és újra előveszem a kiadványt, mert hallgattatja magát. A szólókról szükségtelen megjegyeznem, hogy eszméletlenek. És hogy miért nem inkább egy Black Sabbath-lemez? Há’ mer’ azér’!

17. PRONG - Rude Awakening (1996)

Az első választásom a "Carved Into Stone" volt, de amikor belehallgattam a "Rude Awakening"-be, azonnal tudtam, hogy itt helycsere lesz. A Prong korántsem olyan banda, amelynek minden lemeze ugyanakkora élmény, viszont bűn lenne őket kihagyni egy húszas listáról, amely a személyes kedvenceimet tartalmazza. Ekkor a doboknál Ted Parsons ült, a basszer Paul Raven volt, s a gitárt természetesen Tommy Victor kezelte. A "Rude Awakening" az, amit a címe sugall. Tegyük fel, hogy hajnali ötkor kell kelned, mert hattól már melózol, és mivel reggelire nincs időd, éhgyomorra bezúzol egy kávét cukor nélkül, csak úgy natúr, hogy üssön, mert kell az erő. Ha viszont nincs kávéra sem idő, akkor egy fülesen át betolod a fejbe a "Rude Awakening"-et, és garantálom, utána három közfalat lebontasz egy gumikalapáccsal.

16. NUCLEAR ASSAULT - Something Wicked (1993)

Fénykorában nem szerettem a bandát, tulajdonképpen ma sem vagyok a rajongójuk, de ez egy piszok jó lemezük. Követőik annak idején fanyalogva fogadták, hiszen jelentősen lelassultak, keverték a thrash őrlését a grunge elemeivel, a kezdeti profiljukhoz képest jelentősen megváltoztak, csakhogy véleményem szerint ez nagyon jót tett nekik. Kifejezetten gyenge nóta ezen a lemezen nincs, az ének lehet határeset, ezzel a magas, éles fekvéssel, és meg kell jegyezni, küzd rendesen John Connely a dallamokkal, azonban nálam ez még belefér. A gitározás pedig óriási, és az egész koncepció teljesen rendben van, valahol ez lett volna az irány a továbblépés szempontjából, de végül nem vezetett náluk ez a szál sehová.

15. RHYTM TRIP - Bring Da Ruckus (1996)

Nesze neked kultúra! Most leleplezem magam: imádom ezt a brutális hardcore-rap-metal bandát. Mindkét lemezük kiváló, de ez lényegesen jobban sikerült. A "Bring Da Ruckus" az összes Brooklyn/HC-kiadványt megeszi reggelire, pedig vannak ott elég komoly alapművek. Tim McMurtrie ex-M.O.D. gitáros hozta létre a formációt, amelyben alighanem szerepelt néhány rovott múltú zenészkolléga is, ezt onnan gondolom, hogy a tagság olyan neveket tartalmazott, mint: T, Richie, A.J., Roland, K… Ezekből azt szűröm le, hogy jobbnak látták nem feltüntetni a polgári nevüket a művész urak. Feltehetően nem örültek volna, ha egy koncert után odamegy hozzájuk egy rajongó autogramot kérni, majd felmutatja a jelvényét, és bekíséri őket az őrsre. A zene nagyon érdekes, részben a szokásos melldöngetős emberkedés, részben falrengető erejű betonozás, melyben hihetetlenül finom kis dolgok vannak: szaxofon, női vokál, DJ, narráció, sziréna, stb. Garantáltan cukormentes, full gázzal nyomatott kőkemény muzsika, olyanoknak, akik szeretik a szofisztikáltabb taplóságokat.

14. ARCADE - Calm Before The Storm (1993)

Az egyetlen glam rock/hard rock formáció listámon a Stephen Pearcy vezette, rövid életű Arcade zenekar bemutatkozó lemeze, mely hardcore bandákat megszégyenítő erejű nótákat (is) adott a világnak. Ilyen az abszolút kedvenc Dancing With The Angels vagy a megunhatatlan basszusfutamra épülő Nothing To Lose. Sajnos két harmatos ballada is helyt kapott a lemezen, a Cry No More és a Mother Blues, ezek nagyon rontják az összképet, de az összes többi a mai napig élvezetes szerzemény. Hihetetlen, milyen fejlődésen ment keresztül a Ratt énekese, aki itt kihozta az egyébként nem túl képzett hangjából a maximumot. Sajnos a későbbiekben ezt nem tudta megismételni, talán még a Vicious Delite-ban vannak egészen jó pillanatai, de túl nagy jelentősége a munkásságának szerintem nincs. Itt viszont harapott rendesen!

13. TIAMAT - Deeper Kind Of Slumber (1997)

Miután egy bandától csak egy lemezt kívántam szerepeltetni, ezért fájó szívvel a "Wildhoney"-t kihúztam a szóban forgó album javára. Szerintem egyébként egyik sem tökéletes, a kettőből lehetne összerakni egy komoly mesterművet, azonban még így is stílusformáló erejű mindaz, amit Johan Edlund ezen a két lemezen véghez vitt. Számtalan banda próbálta azóta is lenyúlni ugyanezt a hangzást, ezt a dallamvilágot, ezt a fajta minimál vonalon végigvezetett, lassú, mágikus suttogásokkal tarkított szövegmondást, csak az a baj ezzel, hogy a formajegyek alkalmazása még nem garancia semmire. Ha nincs benned semmi mondanivaló, megette a háromfülű kutya az egészet. Mostanra már talán hősünknek sincs, mert évek óta hallgat. Az akkori színtér illusztris figurája volt, nekem hiányzik a jelenlegi palettáról.

12. MORDRED - Fool's Game (1989)

Náluk sem könnyű a választás, de szerintem a Mordred legértékesebb kiadványa a sokakat meghökkentő bemutatkozó lemez, a "Fool's Game". 1989-ben kiállni a világ elé egy DJ-vel megtámogatva, és funky-alappal nyomatni a komplex thrash témákat elég nagy merészségnek számított. Ha nem is tudtak úgy befutni, mint a Red Hot Chili Peppers, nem is mentek el kommersz irányba soha, és a mai napig tudja a világ, milyen lemezeket alkottak. Esetükben tehát nem egy vérbeli thrashbandáról beszélünk, hanem egy funk-metal kutyulékról, ami még ma is előcsalogatja azt az alapvető kérdést, hogy ez meg mi akart lenni valójában? Én nem tudom, de nagyon tetszik. Az énekes nem tartozott az élvonalba, túl sok dallam nem szorult a torkába, viszont a zenészek gyönyörű alapot adtak, a dalokat össze-vissza szabdalták, tördelték, variálták, és tolták a gitárt keményen. Talán ha kaptak volna pénzt egy-két látványos videóra, ma minimum olyan tisztelet övezné őket, mint a Nagy Négyes tagjait. 1994-ben, a harmadik lemez kiadása után a Mordred feloszlott. Jó hír, hogy már éledeznek a srácok, a legfrissebb nótájuk éppen idén júniusban került fel a netre, egyre nagyobb a valószínűsége egy idei Mordred-nagylemeznek.

11. FLOTSAM AND JETSAM - Ugly Noise (2012)

Sajnos az átlagemberek nagy többsége annyit tud erről a zenekarról, hogy innen ment át 1986-ban Jason Newsted a Metallicába, és annyi. Ez több mint szomorú, hiszen a Flotsam az egyik legjobb zenekar a műfajban, túlzás nélkül mindegyik albumuk óriási. Hosszas gondolkodás után tettem a voksom erre az albumra, bár igazából bármelyik lemezük kedvenc. Ebből kiderül, hogy alapzenekar nálam, minden fronton első osztályúak: ének, gitár, dob, basszus, és hát azok a gyönyörű erőteljes témák… Ahogy fokozatosan távolodtak el a thrash-gyökerektől, úgy váltak egyre kifinomultabbá. Már rég nem szimpla thrash metal zenekar a Flotsam, de hogy pontosan mi, azt talán ők sem tudják. Szerintem ezen a lemezen érzékelhető legjobban, mennyire előrehaladó, dallamos, progresszív vonalat képviselnek.

10. ANTHRAX - Sound Of White Noise (1993)

Itt is csak szimbolikus a konkrét album kiemelése, mert bármelyik Anthrax-lemez lehetne a helyén, feltéve, ha John Bush volt az énekes! Nagyon szeretem az Armored Saintet is - szóval simán lehetne itt a "Win Hands Down" borítója akár – de választásom mégis az első Anthrax/Bush együttműködésre esett, melyet nem tudok megunni. Tudom, sok Belladonna-rajongó elátkoz ezért a mondatért, de én nem bánnám, ha ő végképp elköszönne az Anthraxtól, és jönne még néhány újabb korong a kopasz mandróval a fedélzeten (ki ekkor még jelentős sörénnyel nyomult). Nem rosszak a Belladonnás lemezek sem, az igazi mégis az, amikor John kiereszti a hangját. Amikor kijött a "Sound Of White Noise", akkor nekem még nem tetszett, ám ma már pótolhatatlan alapmű. Vannak ilyenek. Néha meg kell érni egy-egy lemez befogadására.

9. GRIP INC. - Nemesis (1997)

Kell ehhez bármit hozzátennem? Kezdem magam papagájnak érezni, szóval… bármelyik lemezük lehetne a listán… de most tényleg. Szerintem a színvonal az első megjelenés óta nagyjából azonos, bár sokat merítettek a Prong/Metallica/Slayer hármastól, mégis van egyéni hangjuk, meg egy viszonylag elfogadható dobosuk, meg egy tűrhetően szólózó gitárosuk, úgyhogy már az énekes nem sokat számít. Az összes lemezük közül ezt szeretem a legjobban, sajnos rövidke a kiadvány, ám ebben a 37 és fél percben bőven van annyi esemény, amennyi megéri a törődést. Itt jegyzem meg, hogy a Slayert sosem kedveltem, a mai napig az egyetlen olyan alapzenekar, melytől nehezen tudnék akár egyetlen kedvenc számot is megnevezni, nemhogy albumot, de a Grip Inc. valahogy egészen más. Sokkal kiforrottabb bandának tartom, nagyobb hangsúlyt fektet a zeneiségre, mint a külsőségekre, és ez bejön nekem. Most a cikk közben belefüleltem egy kicsit, mert viszonylag régen hallgattam, hát mekkora zene ez… valóban óriási. Tanítani kellene a dalaik felépítését, annyira egyediek és sokszínűek. Az ilyen albumokat kellene játszani a plázákban éjjel-nappal, milyen szép is lenne a világ...

8. MAD SEASON - Above (1995)

A végtelen melankólia, a legbelső fájdalom kinyilatkoztatásának dalgyűjteménye, az Alice In Chains és a Screaming Trees énekeseivel a mikrofonnál, kell-e ennél többet mondanom? A műfaj itt nehezen behatárolható: csendes, merengős szerzemények uralkodnak, és csak ritkán dörren a cucc, a legkevésbé sem mennek át vaddisznóba a srácok. Már-már jazzes finomságok is előjönnek, tehát a dinamika nem volt annyira fontos tényező, viszont óriási hangulata van a számoknak. A szövegek, a dalok, a dallamok messze-messze fölötte állnak a kor rádiórock bandáinak, más szóval a tucatárunak. Nincs olyan borongós ősz, hogy elő ne kerülne nálam. Az album ugyanakkor képviseli az összes Alice In Chains lemezt a listámon, és az összes Screaming Trees kiadványt, a Pearl Jam viszont nálam sosem volt nagy kedvenc.

7. DEATH ANGEL - The Evil Devide (2016)

Nagyjából 2006-tól 2016-ig teljesen eltűntek a lejátszómból a metalelőadók, még csak nosztalgiából sem hiányzott egyik sem, majd váratlanul elém bukkant egy videó a Death Angeltől, ez volt a Lost, és legnagyobb meglepetésemre jóval több volt, mint olcsó önismétlés. Akkor kaptam egy komoly seggberúgást a régi nagy bandáktól: hohó, mi még élünk, és jobbak vagyunk mint valaha! Eleinte kétkedtem ebben, de be kellett látnom, hogy az újkori Death Angel valóban jobb, mint a régi. Ezt követően fokozatosan visszatért egy-egy zenekar a látóterembe, és ebben kiemelt szerepe volt ennek az albumnak, mely véleményem szerint ott van az évtized legjobb metalalbumai között. Két elképesztő gitáros, akiket bármi egyéb kíséret nélkül is élmény hallgatni, és egy minden tekintetben időtálló banda. Ők sem maradtak meg a klasszikus cséphadarásnál, az évek során sokat változtak, mégis megmaradtak annak, akik voltak, igazi underground hősöknek. A legutóbbi lemez elég felemásra sikerült, de érzésem szerint lesz még néhány nagy dobása a srácoknak.

6. WARRIOR SOUL - Salutations From The Ghetto Nation (1992)

Eredetileg a "Space Age Playboys" szerepelt a listámon, mert mindenképpen el szerettem volna dicsekedni a dedikált lemezborítómmal, de ez nem érdekes. Vitán felül ez a legválasztékosabb albumuk és kész. Na jó, vitatkozhatunk, mert a "Drugs, God And The New Republic" is hatalmas, mint ahogy a "Space Age Playboys" sem hagy sok kívánnivalót maga után, de mégis ezzel tették le leginkább a névjegyüket a srácok. Elég, ha annyit mondok, hogy: Love Destruction, Shine Like It, Golden Shore... ezek bizony óriási nóták. És akkor még ott van a punkos-dühös Ass Kickin vagy a hasonlóan lendületes I Love You, csupa kiváló darab. Kétségtelenül járt volna nekik nagyobb szelet a tortából, és ha van igazság a földön, akkor ez a banda ma megkerülhetetlen hivatkozási alap, de hát... Ilyen szókimondó szövegekkel, ezzel a tömény társadalomkritikával, a nagy rózsaszín amerikai álmot leplező szemlélettel valahol önmaguk alatt ásták a gödröt. Hogy egészen pontosan mi történt, nem tudom, de Kory Clarke évek óta csak vergődik, meg sem közelíti szólólemezeivel régi munkái színvonalát, és bizony én nem hiszek már a Warrior Soul feltámadásában, pedig John Ricco gitáros, Pete McClanahan basszer, és a az első dobos, Paul Ferguson is elérhető lenne... Ezt a videót, amit most ide beteszek, annak idején megnéztem vagy ezerszer, és a mai napig alapvetőnek tartom. Love Destruction - Pure Classic!

5. VILLAGERS OF IOANNINA CITY - Age Of Aquarius (2019)

Jóleső érzéssel tölt el, hogy tavaly én írhattam erről az albumról kritikát először Magyarországon itt a Rozsdagyárban. Jövendölésem - miszerint talán ez lesz az évtized lemeze - kezd beigazolódni, mert az "Age Of Aquarius" feltöltése óta, azaz az elmúlt 9 hónap alatt túllépte az egymillió megtekintést! Ez elképesztő siker egy ilyen kis zenekartól, akiknek nem volt semmilyen beharangozó videójuk, annyira nem bízott bennük a kiadó. Sőt, a megjelenés után is eltelt 4 hónap, mire egyáltalán videós támogatást kaptak, és ez igen ritka a műfajban, hiszen az a bevett szokás, hogy a megjelenés előtt hónapokkal érkezik a kedvcsináló. Ők nem kaptak ilyet, hát szép csendben feltették az egész lemezt, hátha bejön valakinek így is a zene. Nos, bejött! Mint kiderült, nem csak nekem. Aki még nem hallgatta meg, sürgősen pótolja be! Mondjuk a Pink Floyd találkozik a Vangelis-féle Aphrodite’s Child-dal a Black Sabbath kertjében.

4. KING DIAMOND - Conspiracy (1989)

Ha jól emlékszem a korabeli Metal Hammeres lemezkritika valahogy így kezdődött: „King Diamondot vagy imádod minden extremitásával együtt vagy már abban a pillanatban lekapcsolod a zenét, ahogy az első sikítások elhagyták a torkát.” Az első csoportba tartozom, mióta az "Abigail" című lemezét 13 éves koromban kazettán megvettem. A "Conspiracy" albumot így már nagyon vártam, és nem is okozott csalódást. Az évek múlásával változik az ember ízlése, a legtöbb ’80-as évekbeli metalelőadó szép lassan kikopott a lejátszómból, King Diamond nem. Valóban bármelyik lemeze állhatna itt, mert soha nem készített gyenge vagy akár középszerű albumot. Az összes közül számomra legkedvesebb a "Conspiracy", talán nem is annyira a mester lenyűgöző énekmegoldásai miatt (bár nagyon vevő vagyok a horrormeséket tolmácsoló egyéni stílusára), hanem a zene gördülékeny komplexitása miatt, melyben fontos elem Andy La Rocque gitáros teljesítménye, ami nálam sok tekintetben az etalon.

A bevezető szövegét rendszerint elérzékenyülve motyogom: "-Missy, I miss you so... oh, little sister."- mintha csak tulajdon hozzátartozóm hiányát siratnám, majd amikor kirobban a falsetto, akkor magam is odateszem, hogy "Spiiireeets... rising from their grave". És így tovább, bárhol és bármikor előadom magamnak az egész műsort, mondanom sem kell, jóval szerényebb kvalitásokkal, mint ahogy azt King műveli. Na de ki tudná ezt utána csinálni??? Kérem, aki még soha nem hallgatott végig egyetlen King Diamond-nótát sem, csak annyit figyeljen meg itt, hogy ebben az egyetlen számban, melyet beillesztettem, hány témaváltás van... egészen zseniális, amit ezek a zenészek művelnek.

3. CONTROL DENIED - The Fragile Art Of Existence (1999)

Na, erről a lemezről is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni! Nem biztos, hogy készült valaha jobb a metal műfajában. Hogy miért nem tettem első helyre? Őszintén megmondom, az sem lenne túlzás, de egyéb személyes kötődéseim miatt valahogy mégis ide került. Iszonyat nehéz ám a kedvenc húsz lemezedet összerakni egy ranglistára. Ma így, holnap úgy… Egy biztos, itt bármibe belekötni nemhogy lehetetlen, hanem teljességgel értelmetlen. Ha olyan emberrel találkoznék, aki komoly zenehallgatónak tartja magát, de a kemény zene abszolút nem játszik nála, ezzel a kiadvánnyal próbálnám meggyőzni: akkor ezt hallgasd meg, barátom! Egyszerre dallamos, kőkemény, technikás, fantáziadús…  nem folytatnám a jelzőket. Ja, a basszusnál Steve DiGiorgio ultra-szuper-eszement-állat! Szerintem ennek a lemeznek minden mai rockersrác gyűjteményében ott lenne a helye, legyen akár thrasher vagy death/black metalos vagy bármi. ("Lehetsz te őrült, vagy lángész, vagy bármi, a metál-kezelést nem bírja senki.")

2. TRIBE AFTER TRIBE - Love Under Will (1993)

Nem emlékszem, volt-e már olyan a listámon, hogy egy adott előadótól bármelyik lemezt ki tudnám választani? Úgy tűnik, nálam ez már csak így van, akiket szeretek, azokhoz ragaszkodom, ha nem is feltétel nélküli rajongással, de hűséggel. A Dél-Afrikából startoló, amerikai Tribe After Tribe is ilyen, ők minden idők egyik legjelentősebb rockbandája a szememben.

Egy kiáltás a dzsungel felett, tűz körül imbolygó árnyak, füst, korom, sár, vér és verejték... Minden, ami él, mozog, szuszog, dobog, zakatol, hajnalok hajnalán dobol, jelen van a zenekar lemezein. Olyanok ezek a korongok, mint titokzatos, fülön át ható medicinák. A "Love Under Will" kiadója a Megaforce volt, a hangmérnök Jim Scott, a tagok pedig: Robbi Robb - gitár/ének, Robbi Whitelaw - basszusgitár, Chris Frazier - dobok. A műfaj: törzsi ritmusokkal megalapozott dallamos rockzene.

Nagyon másfelé mozdult a zeneipar akkoriban, a világzenei kísérletezések még éppen csak elindultak, a világzene-metal kategória pedig nem is létezett. Az album dalai az elnyomott afrikai nemzetek sorsa fölötti aggódásnak adnak hangot, a magánjellegű érzelmeknek náluk nyoma sincs, ami fura dolog a dalszerzőtől, Robbie Robbtól. Ő már csak ilyen, nem egy hősszerelmes fajta. Talán egy kicsit borongósabb, elvontabb, sűrűbb szövetű lett ez a korong, mint elődei. A szerzemények ugyanakkor egytől egyig mágikusak: a Dance of the Wu Li Masters kimunkált gitárszólamai, az I Spit kavargása, a Nikita energiabombája, a Congo Sky nyugodt mormolása - megannyi szépség egyetlen korongon. S végül a 14 perces Babalon, mely egyenes úton vezet a Pink Floyd hipnotikus világába, már szinte sok is a jóból. Nehéz ennyi remek dalt megemészteni, feldolgozni, megérteni, az ilyen zene évek múlva hat igazán, de akkor már örökre bevésődik.

1. MOTHER LOVE BONE - Apple (1993)

Megkísérlem a lehetetlent. Röviden jellemzem minden idők egyik legjobb rockalbumát. A zenét, a dallamokat, a szöveget, a költészetet, a mocskot és a csillogást. A nagylemezt a Rock Hard nevű szaklap a 462. helyre rangsorolta a legjobb 500-ból. Ez nevetséges. Talán voltak híresebbek, talán voltak jobbak is, valamikor a hetvenes években, a Led Zeppelin, a Black Sabbath idejében, de a modern rockzenében nem sok vetélytársa akad. Az ok egyszerű: a legtöbb zenekar az eladási eredményekre ment rá, nem az egyediségre. Az egyéni hangok érdekesek, ám kereskedelmi szempontból nem annyira kifizetődők. Bizonyos szempontból a Mother Love Bone sem találta fel a spanyolviaszt, mégis példaértékű egyetlen lemezük, mert valami olyat hozott, ami a mai napig ritkaság - ez pedig a sokoldalúság.

1989 őszén kezdődtek a felvételek a The Plant stúdióban, Sausalito közelében, és 1990-ben fejeződtek be Seattle-ben. A Seattle-hangzás még ekkor a szárnyait bontogatta, a grunge kifejezést sem sokan használták, de már benne volt a levegőben a változás szele. Hiszen néhány év múlva a metal/rock színtér alaposan átalakult, fazonváltás, hajvágatás, hipnotikus szólók következtek, ahogy azt a Pearl Jam, a Nirvana, az Alice In Chains elővezették, de ekkor még a Bon Jovi, az Aerosmith, Van Halen voltak a vezető amerikai bandák. A dalok nem szóltak másról, mint napfényről, tengerpartról, buliról, csajokról.

Szóval ebben a partiarcokkal teletűzdelt korszakban jött Andy Wood énekes/dalszerző, aki szerintem egy kilencvenes évekbeli Jim Morrison volt, és alaposan letette a névjegyét. Kifinomultsága, lelki érzékenysége, tájékozottsága a legnagyobbak közé emelték őt, kinek korai távozása roppant veszteség. Itt maradtak nekünk a dalai, az a fajta utcai költészet, mely a nyomorból táplálkozik- „Aludtam a csatornában - feküdtem kutyákkal” és a legszentebb belső tulajdonságokban, a szerelemben és a szeretetben találja meg az élet értelmét. „Mert minden jónak szeretet kell, a zene teszi a betegeket szabaddá, szeretet nélkül semmi nem fog kinőni, nem fog énekelni” (Shangrila). Vallomásai közül legőszintébb a Man Of Golden Words című zongorás ballada, a sorok, annak tudatában, hogy az énekes néhány héttel élte túl a lemez megjelenését szó szerint húsba vágnak.

„Valami olyat mutatnék, mi szívemben lakik, úgy tűnik kutyák templomában éltem eddig, hol élnék, ha én lennék a megmondóember, vagy élnék-e egyáltalán?"

Sorra az összes számot érdemes lenne nagyító alatt végignézni, rengeteg utalás, képek és hasonlatok, magasan a legkifinomultabb szövegvilág, melyet valaha egy rockzenekar lemezen megteremtett. Személy szerint nagyon sajnálom, hogy csak egy lemezük született. Igaz, Andy halálának és feloszlásuknak köszönhetően létrejött egy másik csodálatos album, a fájdalmas Temple Of The Dog lemez, valamint a különváló tagok közreműködésével megalakult a Pearl Jam, mely megpezsdítette a zenei világot, de sokkal jobb lett volna, ha…

Akik akkoriban érdeklődtek a műfaj iránt, bizonyára ismerik a zenekart, hiszen az egyetlen heavy metal műsor, a Headbanger's Ball szignálzeneként is népszerűsítette őket azokban a bizonyos éjfél utáni órákban, de a korán alvóknak vagy később születőknek a Mother Love Bone név semmit nem mond. Sajnos. Egy kitűnő bővebb ismertető olvasható az interneten Timár Attilától, akit érdekel, keressen rá.