Egy ilyen jellegű listát nem könnyű összeállítani annak, aki évtizedek óta töretlen lelkesedéssel veti bele magát az újabb és újabb metallemezek hallgatásába. Tetemes mennyiségről van tehát szó, nyilván vannak olyan anyagok, melyek jóval többször pörögnek, illetve pörögtek nálam, mint a társaik, de a legnagyobb kedvencek szelektálása akkor sem egyszerűsíthető le kizárólag erre az aspektusra fókuszálva.

A lista összeállításának az volt a legfőbb szempontja, hogy egy húsz-huszonöt évvel ezelőtt agyonhallgatott lemez ma is ugyanazokat az érzéseket váltja-e ki belőlem, mint anno, vagy az akkoriban megtapasztalt eufória a korábban még kiforratlan személyiségemmel, érzéseimmel állt csak szimbiózisban. Van egy-két olyan anyag, amely fiatalkorom meghatározó korongjaként funkcionált, de mai fejjel már nem annyira érdekes. Szóval azokat a lemezeket válogattam most össze, melyek ma is ugyanolyan jelentőséggel bírnak a számomra.

Black Sabbath - Dehumanizer (1992)

Az 1992-ben megjelent "Dehumanizer" című album és annak lemezbemutató körútja tulajdonképpen magában foglalja a második Dio-éra összességét, ami igazán sajnálatos, ugyanis ez a lemez a Black Sabbath-életmű egyik legerősebb alkotása, ennek fényében pedig óriási veszteségként könyvelhető el, hogy a zenekar instabil felállása miatt szétzilálódott az újraegyesülés, és az abban rejlő még kiaknázatlan lehetőségek tárháza. Ezzel az albummal szerettem meg annak idején a BS-t, melyet a mai napig a legjobb heavy metal anyagnak tartok. A Black Sabbathnak a "Dehumanizer" az első valóban heavy metalnak titulálható lemeze; szerintem az ezt megelőző anyagaik sokkal inkább a hard rock vonalon mozogtak.

Shrinebuilder - Shrinebuilder (2009)

Az underground vonalról érkezett arcok egyetlen lemezre szóló örömzenélése. A Shrinebuilder az úgynevezett szupergroupok között az egyetlen olyan zenekar a számomra, melyről csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni. Ez a lemez annyira jól sikerült, hogy semmi értelme nem lenne egy esetleges folytatásnak, egy második nagylemeznek. Koncertek tekintetében viszont lenne értelme, ugyanis az élő fellépések alkalmával hatványozódik csak igazán a lemezen szereplő dalokból áradó energia, a letaglózó szuggesztivitás. Hál' Istennek nekem is volt szerencsém megtapasztalni élőben a Shrinebuilder elementáris erejét, mely életem egyik meghatározó koncertélményeként könyvelhető el.

Danzig - 4 (1994)

A Danzig negyedik albuma is óriási hatással volt rám a megjelenése idején; doomos alapokon éjsötét melódiák, szuggesztív előadásmód, a karizmatikus énekes és a melléje felsorakozó hangszeresek kifinomult játéka mind-mind magával ragadó, elsőrangú teljesítmény. A Danzig az ezt követő lemezével már egy másik irányba indult el, a tagság is lecserélődött, számomra pedig elveszítette vonzerejét a banda; az első négy lemezük az etalon számomra, azon belül is a negyedik diadalmaskodik a leginkább.

Tiamat - Wildhoney (1994)

A Tiamattól a "Wildhoney" albumot válogattam be a listára, de azt el kell ismernem, hogy az előző "Clouds" és a későbbi "A Deeper Kind Of Slumber" is nagy kedvenc, melyeket szintén sokat hallgattam anno. De valahogy mégis a "Wildhoney" lemez hangulata az, amellyel a legjobban tudok azonosulni. A sötét, misztikus, elszállós, álmodozós atmoszféra egy olyan világba kalauzol, ahol el lehet rejtőzni a világ mocska elől, merengeni, kikapcsolódni, relaxálni. Később velük kapcsolatban is elvesztettem az érdeklődésemet, a további lemezeik nem érintettek már meg annyira.

Down - NOLA (1995)

A másik olyan lemez, illetve szupergroup, akiktől totális módon lepadlóztam. A "NOLA" minden idők legjobb southern/hard rock/doom/heavy metal albuma, a kazetta-korszakban ezt is szénné hallgattam természetesen. Az ezután következő albumaik ezt a minőséget már meg sem közelítették, jobb lett volna, ha megmaradnak egylemezes zenekarnak. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy a többi Down-anyag rossz lenne, de a "NOLA" egyszeri és megismételhetetlen. A budapesti koncert pedig szintén egy életre szóló élmény volt.

Trouble - Manic Frustation (1992)

A chicagói doom-istenség, a Trouble esetében is nehéz volt az albumaik közül választani. A voksom többek között a  Memory's Garden című daluk miatt került a "Manic Frustation" albumra. A Trouble sajnos sosem kapta meg azt az elismerést, melyet igazán megérdemelt volna. Underground körökben persze ők az egyik legnagyobb legenda, de néhány vállveregetés, illetve a nagyobb zenekarok általi sajtóban való emlegetés, mint azok inspirációforrása sajnos édeskevés.

Psychotic Waltz - Bleeding (1996)

A Psychotic Waltz "Bleeding" című albumát jóval a megjelenése után fedeztem csak fel, de úgy beütött, hogy egyből a minden idők egyik legjobb prog-metal albuma címet kapta meg tőlem. A legutolsó anyaguk sem marad el ettől minőségileg, de mivel azt még nem volt annyi időm hallgatni, ezért marad a "Bleeding" mint örök kedvenc. Élőben nem láttam őket, remélem, sikerül bepótolnom valamikor.

Corrosion Of Conformity - Deliverance (1994)

A Corrosion Of Conformity "Blind/Deliverance/Wiseblood" triumvirátusa a legnagyobb kedvencem tőlük, de ha ezek közül is ki kellene egyet választanom, akkor az a "Deliverance" lenne. Tökéletes a hangzása, egytől egyig kiváló szerzemények alkotják, kihagyhatatlan korong. Lehet nélküle élni, de nem érdemes. A C.O.C. a "Wiseblood" album után sajnos elveszítette vonzerejét számomra, onnantól kezdve csak egy-egy daluk tudott igazán megérinteni. 

Floodgate - Penalty (1996)

A Kyle Thomas vezette New Orleans-i Floodgate szintén a mostoha sorsú egylemezes bandák sorait erősíti. Ők is egy olyan korongot tettek le az asztalra, mely ordított egy esetleges folytatásért, mert annyira elkapták vele azt a bizonyos fonalat. A southern/doom/stoner vonal dobogós teljesítménye az 1996-ban megjelent "Penalty". Sajnos ők sem álltak újra össze, így hát maradnak a szép emlékek.

Godspeed - Ride (1994)

A Godspeed akkor robbant be a köztudatba, amikor a Black Sabbath elvitte magával az európai turnéjukra. Két basszusgitárral felálló, egylemezes metal/punk hibrid zenekar voltak; sajnálatos, hogy egy előremutató, egyéni stílusvilággal rendelkező ígéretes banda ilyen hamar földbe állt. Én a mai napig reménykedem egy újraegyesülésben, bármi megtörténhet ugyebár. A budapesti koncert emlékét a mai napig mélyen a szívemben őrzöm.

Dio - Holy Diver (1983)

Ronnie James Dio szólópályáját a Black Sabbath-fanatizmusomból eredendően teljes természetességgel és kiemelkedő figyelemmel követtem egészen a haláláig, melynek a számomra legértékesebb kincsként számon tartott "Holy Diver" volt a csúcspontja. A "Holy Diver"-en szereplő minden egyes dal telitalálat, lehetetlen megunni, örök érvényű klasszikus. Nem egészen olyan, mint az ezt megelőző, a Black Sabbathban eltöltött évei alatt felénekelt "Heaven And Hell" és "Mob Rules", de hasonlóan magas fokú zsenialitással büszkélkedhet.

AC/DC - The Razors Edge (1990)

Nem tehetek róla, de az MTV-n legtöbbet játszott AC/DC-videoklipek hatására szerettem meg a csapatot. A "The Razors Edge" lemezen szereplő Thunderstruck például minden bizonnyal a legtöbbet futó videoklipjük egyike volt, engem pedig úgy szippantott magába, mint a háztartási porszívó a gyermekemnek az élethez nélkülözhetetlen legódarabkáit. Persze a többi AC/DC-album sem ment el mellettem, sőt! Még a legutolsó "Rock Or Bust" is nagyon tetszik.

Cathedral - The Carnival Bizarre (1995)

A Cathedral kissé szövevényes munkásságában is megtalálható egy-két zseni korong, én mindenesetre a "The Carnival Bizarre" címet viselő albumuktól ájultam el leginkább. Szerintem a Cathedral legzeneibb, legkomolyabb lemeze. A korábbi dolgaik is tetszettek, de az ikonikus brit banda ezen a lemezen mutatta ki igazán a foga fehérjét. Egy időtlen klasszikus, nem csak kimondottan doom-rajongóknak ajánlott, szélesebb rétegekhez is szól.

Megadeth - Countdown To Extinction (1994)

Eleinte még kérdéses volt számomra, hogy a Megadeth-től a "Peace Sells...But Who's Buying?" vagy a "Countdown To Extinction" kerüljön-e be a listára, de végül az utóbbi mellett döntöttem, mégpedig azért, mert ezt hallgattam legtöbbet. Meghatározó anyag volt ez is az életemben, igaz, már rég vettem elő, de most kedvet kaptam ismét jól megdörrenteni. A Megadeth munkásságában is voltak stílusbeli elkalandozások, ezért őket is hosszú időre parkolópályára tettem, de a legutolsó lemezükről csakis elismerően tudok nyilatkozni.

Solitude Aeturnus - Downfall (1996)

A doom műfaj szinte kezdettől fogva végigkísérte a rockzene iránti rajongásomat. Rengeteg doom metalt hallgattam és hallgatok ma is, de kevés olyan van köztük, melyet olyannyira agyonhallgattam, mint a Solitude Aeturnus "Downfall" című albumát. A sötét, melankolikus és néhol depresszív szerzeményeik kitörölhetetlen dallamok kíséretében vájtak maguknak utat a doom metal univerzum centrumába. A "Downfall" után már nem követtem oly' szakadatlan figyelemmel a tevékenységüket. Ezt viszont most igyekszem bepótolni.

Nevermore - Dead Heart In A Dead World (2000)

A Nevermore iszonyatos erejű progresszív/power metalja is a legnagyobb kedvenceim közé sorolandó. A "Dead Heart In A Dead World" a kedvenc lemezem tőlük, valamiért ezt hallgattam a legtöbbet, ez jutott az eszembe először tőlük a lista összeállításakor. Az E-Klubban volt szerencsém elcsípni őket élőben, lehengerlő műsoruk felejthetetlen élmény marad számomra mindörökké.

Fight - War Of Words (1993)

Míg sokakra a Judas Priest volt felbecsülhetetlen hatással, addig engem Rob Halford és annak Fight nevű bandája nyűgözött le igazán. Pontosabban az első lemezük, a "War Of Words". Hihetetlenül energikus, feszes, kemény és egyben dallamos szerzemények sorjáznak rajta. Az erős kezdés után hirtelen mélyrepülés kezdődött Rob Halford szólókarrierjét illetően, de aztán szép lassan visszatért a helyes útra és újfent elkezdte ontani magából a jobbnál jobb anyagokat. A mai napig is szívesen veszem elő a Fight első lemezét, szívesebben, mint bármely Judas Priest-anyagot.

Pantera - The Great Southern Trendkill (1996)

A Pantera munkássága számos kiváló anyagot foglal magában, a "The Great Southern Trendkill" pedig mindezek közül a legkedvesebb a számomra. Komor, sötét és agresszív, változatos és lehengerlő. Őket is láttam élőben, igazi koncertzenekar voltak, sajnálom ami velük, illetve Dimabaggel történt. De ők legalább a csúcsok csúcsán hagyták abba. Szép karriert futottak be, az egyszer biztos.

Entombed - Wolverine Blues (1993)

Az Entombed munkássága sem hagyott hidegen, a korai lemezeik is tetszettek, de ahogy szélesedett és csiszolódott a zenei ízlésem, a "Wolverine Blues" albumukat kiáltottam ki a legjobb alkotásuknak. Itt is a Headbangers Ball volt a ludas, ugyanis amikor a Hollowman című daluk videoklipjét először megláttam, az szó szerint letaglózott. Ez a dal elsőként a "Hollowman" című EP-n jött ki, melyet szintén rengetegszer hallgattam. A zenekar a következő lemezén kisebb iránymódosítást vitt végbe, a "Wolverine Blues"-t követő albumuk még úgy-ahogy tetszett is, de aztán kezdtem elveszíteni a fonalat és szép lassan elengedtem őket.

Carcass - Heartwork (1993)

Annak ellenére, hogy volt egy kőkemény death/black metalos korszakom, az ilyen jellegű zenekaroktól a kissé letisztultabb (kevésbé death metalos) anyagaik váltak a kedvenceimmé. A Carcass a "Heartwork" című lemezével érte el nálam a maximális hatásfokot, pedig a korábbi anyagaikat is rongyosra hallgattam. Tetszett, hogy új színeket visznek a zenéjükbe, mernek kísérletezni, nem ragaszkodnak a bevált, sematikus death/grind megoldásokhoz. A "Heartwork" még magán hordozta a tipikus Carcass-stílusjegyeket, de egy szélesebb réteget is bekebeleztek az innovatív koncepcionális irányultságukkal.

+1. Dream Theater - Awake (1994)

Tizenéves koromban csak nagyon ritkán ütköztem progresszív rock/metal zenekarokkal, mert akkoriban sokkal inkább az egyszerű, fogós szerzeményekkel operáló előadókat favorizáltam és türelmetlen voltam a komolyabb művek kielemzéséhez. Viszont az MTV-n futó Headbangers Ball egyik adásában megláttam a Dream Theater Lie című videoklipjét és az akkor nagyon megfogott. Később aztán megvettem kazettán, mert annyira magával ragadott ez a számomra még feltérképezetlen zenei világ, amely a komplexitás mellett rengeteg fogós dallamot és kőkemény témákat is magában foglalt. Azóta egyetlen DT-lemez sem tudott ennyire mélyen megérinteni.