SPY MACHINES - Spy Machines (2020)

2020. július 15. - Mr.Zoom

mutzonraaaaaaaa.jpg

Általános tapasztalatom, hogy a legjobb új zenekarok a régebbi bútordarabok különböző leágazásai, hobbi- és egyéb jellegű társulásai. Az amerikai Spy Machines is ilyen dörzsölt vén profik alkalmi egyesülése: a doboknál Jean-Paul Gaster a Clutch-ból, a basszer Henry Upton a Lionize zenekarból, valamint Mike Dillon ütőhangszeres és Mark Stanley énekes/gitáros teszik teljessé a tagságot. Zenéjük nehezen körülhatárolható, sok szálon gyökeredző, súlyos, mégis játékosan könnyed progresszív stoner rock, ha lehet ezt mondani. 

Annyi bizonyos, hogy a mereven műfajhű zenehallgatók nagy része tovább fog lapozni a nagylemez hallatán, mert ebben simán és egyszerűen felüti a fejét Hendrixtől kezdve Frank Zappán át a Queenig elég sok minden. Talán már az is elég sokat elmond, hogy Mike Dillon fő ütőhangszere a vibrafon, és nem elégszik meg tíz másodperces szösszenetekkel.

A vibrafon egy xilofon alapú hangszer, kis fémlapocskák ütögetésével szólaltatják meg, s a hozzájuk kapcsolt pedálok alkalmazásával lehet rezegtetni vele a hangokat. Általában a dzsesszben alkalmazzák, napjainkban onnan is egyre inkább kiszorulóban van, a múlt század elején élte fénykorát, többek között Gary Burton vagy Milt Jackson tették ismerté. Itt, a Spy Machines hangzásában meghatározó elem ugyan, mégsem erre van kihegyezve az egész, nem hallani vibrafonszólót vagy akár riffelést, megelégszik a markáns hangulati aláfestéssel.

Ezzel az összes szám kicsit olyan kísérteties hangulatot áraszt, akár egy Scooby Doo epizód háttérzenéje is lehetnének. Miközben a gitárok a legkomorabb rozsdaként harapják a vasat, ezek a viccesen pattogó üveghangok imbolyognak a sötétben. Ők maguk ezt pszichedelikus funky rocknak nevezik, ami szintén nem rossz meghatározás, bár kissé félrevezető lehet, mert a régi idők legismertebb ilyen zenekaraihoz (Jefferson, Grateful Dead, Cream) ez a muzsika nem annyira hasonlít, inkább a modernebb alternatív bandák világát ötvözik a stoner színtér stílusjegyeivel.

Az elszállós, lebegős, elmerengős pillanatok váltakoznak itt a darálással, s inkább ez utóbbi felé billen a mérleg nyelve, hozzátéve, hogy ez mindenképpen kiműveltebb, finomabb kategóriájú darálás, mint amit mondjuk egy lassabb tempójú thrash metal brigád végezne. Nagyon szépen elkülönülnek a hangszerek, tisztán és élvezetesen szól a basszus és a gitár, soha egy pillanatra sem sűrűsödik be a zenei anyag, az avatatlan fül számára talán kissé zagyva, de barátságos a tónus.

A Spy Machines kísérletező kedve leginkább Mark Stanley énekmegoldásaiban érhető tetten. Ez a fickó elképesztő! A lemezanyagon megpróbál annyiféle stílusban jelen lenni, amennyiben csak lehet. Amit kerül, az a magas hangok kitartása, hiszen jól hallhatóan nem egy szirénázós alkat. Azonban a gonosz kis fondorlatos manótól a szügyön szúrt marháig mindent el tud játszani. Amikor az előbbi van műsoron, akkor engem minduntalan a Sex Action első lemezére emlékeztet, szinte várnám a „hé, idenézz édes, mindenem szerelemre éhes” sorokat, annyira ugyanaz a hangszín, mint amit annak idején Szendrei Zsolt, alias Szasza produkált.

Ám ez Stanley-nek csak egy árnyalata a sok közül, bár nagyon szereti, tud ő Mastodon módján bőgni vagy Ozzysan siránkozni is, néha még a legismertebb Seattle-zenekarokat is megidézi. Az énekes többirányú próbálkozásai az egyébként is izgalmas zenei szövedéket még különlegesebbé teszik, ez a változatosság azonban kétélű fegyver: akinek nem jön be tőlük az első vagy a második szám, még egyáltalán nem biztos, hogy nem talál kedvencet a lemez vége felé haladva, ugyanakkor, akinek nagyon tetszik a hangzóanyag első fele, csalódhat a többiben.

Ami engem illet, már annak nagyon örültem, hogy egy ennyire szokatlan hangszert bátran beemelt egy zenekar a rockzenébe, úgy, hogy nem ment bele a bonyolult trükközésekbe, és megmaradt zsigeri módon ható energiafalatnak. Hogy ez mennyire finom falat, még nem könnyű eldönteni, mindenképpen időigényes 49 percet kaptunk tőlük, az emésztés még tart, de úgy vélem, az év egyik legszebb meglepetése a kiadvány. Talán két hét múlva másképp gondolom, most megelőlegezném nekik a tízest, mert láthatóan a maguk útját járják, nem direkt módon lovagolják meg a retro-hullámot, a nagy elődöket megidézik, ám nem nyúlnak le tőlük semmit, és az egész lemez tartalmas, komoly munka eredménye.

 10/10

img_0222.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9316007350

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.