CALIGULA'S HORSE - Rise Radiant (2020)

2020. július 17. - Kovenant

album_cover_2.jpg

Az ausztrál metalbandák több stílusban is egyre inkább jönnek fel: míg korábban alig-alig jutott eszünkbe az AC/DC és a Rose Tattoo nevén kívül más, ha a kontinensnyi országról volt szó, ma már a deathcore, a thrash, illetve a post-black színtéren is számos odavalósi zenekar alkot, ráadásul egyre magasabb színvonalon. Most a progresszív metal/rock banda, a Caligula's Horse lemeze került elém, mely május 22-én jelent meg az InsideOut kiadó gondozásában "Rise Radiant" címmel.

A hetvenes évek brit prog-rock áradatával örök szerelembe eső és azzal máig monogám kapcsolatban élő bandák albumaiba szó szerint bele lehet fulladni: a retró-hullám ezt a szcénát sem kerülte el sajnos és rendkívül fárasztó már a századik Yes-, Genesis- vagy éppen Jethro Tull-kópiacsapat aktuális nyüszögését hallgatni.

Számomra mindig is érthetetlen volt az, ha valaki más bőrébe bújva, más alkotását sajátjaként eladva próbál népszerűséget szerezni. Ilyen tekintetben nem nagyon látok különbséget a pestisként terjedő és kifejezetten pusztító tribute-láz és a szimplán csak lenyúlós brigádok (Greta Van Fleet, brrr....) kínosabbnál kínosabb produkciói között.

Szerencsére a Caligula's Horse a progresszív metal modernebb, agyasabb vonalát követi, azaz hangzásában semmi köze a '70-es évek aranyérájának bandáihoz, esztétikában, megközelítésben viszont annál inkább. Eklektikus, stílusilag el-elkalandozó, a modern metal megoldásait (tördelt, poliritmikus riffelés és ütemek, fúziós /dzsesszes/ gitárszólók) előszeretettel használó, néha a kortárs popba is belekóstoló korong lett ez, mely számtalan érdekességet kínál a nyitottabb felfogású zenehallgatók számára.

Az ilyen anyagoknál a legfőbb veszély az, hogy hatalmas stílusmaszlag lesz az egészből, koncepciótlan, széttartó, öncélú hangszeres zsonglőrködésekkel teli vagy éppen szirupos, melodrámai ömlengés kerekedik ki a dalokból a popzenével történő érintkezés eredményeképpen. Nos, az ausztrálok - ha nem is teljes mértékben, de - elkerülték ezeket a csapdákat és bár korántsem egy örök klasszikus, egy megkerülhetetlen mérföldkő született a progresszív metal stílusában, a végeredmény kifejezetten élvezetesre és szórakoztatóra sikeredett. 

A vízválasztót a zenekarral kapcsolatban Jim Grey énekes hangjának érzem. Mivel a Caligula's Horse azért alapvetően rock/metal csapat, ezért jó eséllyel a hallgatóik és elsődleges érdeklődőik is ebből a körből fognak kikerülni. Azonban Jim Grey vokálja sok esetben valóban olyan, mintha egy pop- vagy alternatív csapatból keveredett volna ide. Gyakran csap át a hangja falzettóba, illetve megy át olyan regiszterekbe, melyek korántsem illenek a karcosabb stílusokhoz.

Ez egy-két lassabb, érzelmes dal esetében még jó is lehet, de nyolc tételen, majd' ötven percen keresztül ez nem biztos, hogy nyerő megközelítés. Számomra az egyébként ismét kiváló refrénnel rendelkező lírai tétel, a Resonate esetében billegett már a határon a dolog.  

A fentiekben említettem, hogy a Caligula' Horse elsősorban esztétikájában, megoldásaiban alapoz a '70-es évek klasszikus prog-rockjára és ezalatt azt értem, hogy ők is elsődlegesen a dallamokra és a kompakt, azonnal értelmezhető, memorizálható dalokra helyezik a hangsúlyt. Minden tétel gyakorlatilag rögtön el- és különválasztható, azaz nem terpeszállásból kieresztett darálás folyik végestelen-végig a korongon, hanem hagyományos értelemben vett zenélés. 

Jó példa erre a Slow Violence, melyben a riffelés kifejezetten modern, szinte djentes, míg az énektémák és főként a refrén szinte már-már slágeres, de nem a post-hardcore/metalcore színtér nyálas, egyenmelodikus módjára. Sam Vallen gitáros szólóira pedig külön érdemes figyelni: dzsesszes, ízes, tömör mondanivalójú, nem túlhúzott tekerések ezek, melyek iszonyatosan fel tudják pörgetni az adott dalt.  

A refrének kiugró színvonalára és azonnali megjegyezhetőségre szinte bármelyik nótát felhozhatánk, álljon itt most a kifejezetten rockos, inkább merengős, billentyűsökkel kellemesen megtámogatott Salt, melyben a fő énektéma olyan, mintha a Muse írta volna. Matt Bellamy hangszínei, megoldásai többször visszaköszönnek egyébként Jim Grey énekében, de ez inkább kellemes és érdekes színfolt, semmint zavaró.

Erős, tényleg kifejezetten színvonalas anyag lett tehát a "Rise Radiant": a kiadó helyében keményen ráfeküdnék a promócióra, mert az ausztrálok nagyon érzik ezt az agyas prog metalt, mely rengeteg szabad vegyértékkel rendelkezik a kortárs pop hallgatói felé is. Ha Jim Grey némi szőrt is növesztene a torkába és élne is ezzel legalább a húzósabb tételekben, ez egy közel tökéletes korong lenne. 

8,5/10

caligula_horse.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6816009998

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.