IMPERIAL TRIUMPHANT - Alphaville (2020)

2020. július 18. - Kovenant

cover_39.jpg

A saját szerkesztői kedvenc TOP20-as listám összeállításakor (mely ITT olvasható) szembesültem azzal a kérdéssel, hogy mennyire befolyásolja egy adott lemez értékét a későbbi újrahallgatások száma. Magyarán: előfordulhat-e az, hogy egy igen magas színvonalú albumot később alig-alig vagy éppen soha az életben nem veszek elő többé. 

Nos, a válasz egyértelműen igen. Hiába nyűgöz le egy adott banda minden vitán felül álló egyedisége, eredetisége, az általuk bemutatott zenei világ újszerűsége és hiába érzem azt, hogy ezt még így soha, senki nem tárta elénk, ha aztán rájövök, hogy minden nagyszerűsége ellenére a lemeznek valahogy az Istennek sem akaródzik visszamásznia a lejátszóba. Lehet az a legkomplexebb, legmagasabb hangszeres és kompozíciós tudással létrehozott alkotás, ha egész egyszerűen nem ébreszt bennem olyan érzéseket, melyeket aztán újra akarok élni. 

Sokan eltartott kisujjal és gúnyos mosollyal sajnálják le az úgynevezett fősodorbeli vagy a lakossági rockzenéhez sorolt dalokat és csapatokat, pedig valószínűleg csak arról van szó, hogy az adott együttes közérthetően, mindenki által átélhetően fogalmaz meg a hallgatók számára mindennapi tapasztalatokat. Ezt természetesen teheti kutyaütő vagy művészi módon is.

Sokszor találkoztam már olyan kísérleti, teljesen elborult, de furcsa módon a figyelmet magának megkövetelő produkciókkal, melyek hallatán azonnal tudtam, hogy tényleg nagyszerű dologról van szó (ezekre általában száz hasonló, mégis kritikán aluli underground borzalom jut). De hogy aztán ezeket van-e igényem berakni bármikor is, az már tényleg más kérdés.

Mindezek pontosan ráillenek a New York-i avantgárd black metal csapat, az Imperial Triumphant friss korongjára, mely a Century Media gondozásában jelenik meg "Alphaville" címmel július 31-én. A zenekart Zachary Ilya Ezrin gitáros/énekes alapította 2005-ben és mára ő maradt egyedül az eredeti tagok közül. Az amerikai formáció valójában a kétezer-tízes évek eleje óta tekinthető egységes egésznek, mert akkor csatlakozott Kenny Grohowski dobos és Steve Blanco basszusgitáros/billentyűs/énekes. Mindhárman dalszerzők is egyben, az interjúk alapján igen különböző egyéniségek és ők hárman alkotják ezt a rendkívül bizarr, különös atmoszférájú zenei világot.

Az pedig pontos leképezése mindannak, ami a tagok véleménye szerint szülővárosukat egyedivé teszi. Ez nem más, mint a rengeteg összetevő, a számtalan külön miniuniverzum egymás mellett élése, a közel tízmillió ember által gerjesztett elektromos töltés és kreatív zsizsegés. Az Imperial Triumphant gyakorlatilag ennek a hangzásbeli megvalósítása.

A zene pedig a disszonáns death/black metal, a noise rock, a dzsessz, a kortárs kakofón komolyzene és még számtalan zörej, zaj és hangminta a keleti parti amerikai metropoliszt alkotó közösségek életéből. Míg a norvég black metal a természetről, annak szépségeiről és ősiségéről énekel, az Imperial Triumphant az emberi létezés posztmodern színhelyének, a sokmilliós gigavárosnak az elidegenítettségéről, sötétségéről és lélekölő hatásáról zenél. Ehhez keretet pedig New York kulturális és történelmi múltja és jelene kínál, mely a zenekarvezető szerint a világ egyik leggonoszabb városa.

A fenti stílusfelsorolás kellően kaotikus ahhoz, hogy bárkit elbátortalanítson és valóban iszonyatosan súlyos a végeredmény. Nem olyan értelemben, mint egy Cannibal Corpse vagy Deicide fellépés, mely szó szerint legyalulja a fejünket és kipucolja a hallójáratainkat, hanem inkább mint egy kortárs festménykiállítás vagy egy kísérleti-szürrealista rövidfilm-fesztivál. 

Fúvósok, japán dobolás, orosz ortodox kórusbetét, zongora-trombita páros: ezek csak felvillanásszerű említései mindazon összetevőknek, melyek örvényként gomolyogva-fortyogva morajlanak a zene mélyén. Tényleg olyan az egész, mintha a harmincas évek New York-i High Line magasvasútján utaznánk és a heterogén környék zajai egyszerre áradnának be a fülünkbe. 

A pontosan egyórás korong kilenc tételt tartalmaz, melyből az utolsó kettő egy Voivod- és egy The Residents-feldolgozás. Sosem gondoltam volna, de a Voivod Experiment című klasszikusa ("Dimension Hatröss" - 1988) szinte rádióbarát slágernek tűnik fel az azt megelőző zajmassza után. Ezek érdemben sem nem adnak hozzá, sem nem vesznek el semmit az album érdemeiből: pofás érdekességek ezek, nem többek.

Az biztos, hogy koncerten kegyetlen élmény lehet a banda, már csak a maszkos zenészek látványa miatt is, de kétlem, hogy ezt az albumot sokszor fogom pörgetni a lejátszóban. Egyedi, kreatív, sok esetben tényleg lélegzetelállító, amit az amerikaiak produkálnak, de az igazság az, hogy számomra a zene nem ezt jelenti, pontosan nem ez az élmény az, mely miatt zenét akarok hallgatni. 

8/10 

imperial_triumphant_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7416019734

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.