POLKADOT CADAVER – Purgatory Dance Party (2020)

2020. július 27. - Chloroform Girl

cover_48.jpg

A Baltimore-i Pokadot Cadaver tagjai úgy lehettek a július elején megjelenő „Purgatory Dance Party” megírásával, ahogy én szoktam lenni vele az éjjel-nappali gyroszosnál szombat hajnalban: minden mehet bele. Polka, diszkó, akusztikus gitáros, tábortűz mellett éneklős számok, mindezt alaposan megszórva tébolydába illő zúzással. Ha valakit - hozzám hasonlóan - vonzanak a kísérletezős, stílusokat ötvöző lemezek, akkor a „Purgatory Dance Party” megkerülhetetlen, kötelező tétel.

Az egyik legnehezebb része ennek a hobbinak az, hogy mivel a Rozsdagyár elsősorban a frissen megjelenő albumokkal és zenei hírekkel foglalkozik, kevés esélye van az embernek a kedvenc lemezeiről beszélni; legutóbb a szerkesztői listák adtak erre teret, de az azért mégsem ugyanaz. Ezért van nekem óriási szerencsém azzal, hogy a Polkadot Cadaver korábbi kiadójával való nézeteltérése miatt fogta magát, és újra felvette ezt az eredetileg 2007-ben kiadott remekművet (mely egyébként a kedvenc metallemezeimről szóló listán is szerepelt), immár a Razor To Wrist Records égisze alatt, és milyen jól járt ezzel mindenki, hiszen így magazinunk most már tudósíthat róla.

Ahogy már a bevezetőmben is említettem, a lemez erősen fúziós jellegű, így a tiszta műfajok kedvelőiből valószínűleg némi szemöldökráncolást váltanának ki az olyan kíméletlen agymenések, mint a Bring Me The Head Of Andy Warhol, ahol úgy kapkodjuk a fejünket fülledt diszkó és roncsolóan agresszív zúzás között, mint egy teniszmeccsen. De azért elférnek az albumon higgadtabb vérmérsékletű dalok is, gondoljunk akár a kellemesen ringató Sole Survivorra vagy éppen az írói álnevemet ihlető Chloroform Girlre.

A lemez egyik legnagyobb erőssége egyértelműen Todd Smith dalszövegírói géniuszában rejlik. Mi itt a Rozsdagyáron megszoktuk már, hogy a metal dalszövegek időnként bizony elég sötétek, nem okoz meglepetést, ha egy death, black vagyh thrash lemezen itt-ott elhullik egy vagy több ember a nótákban; ez a stílus velejárója. Azonban arra a lírai mészárlásra, mely a „Purgatory Dance Party”-n zajlik, nincsenek szavak. És ami az egésznek a varázsát adja, az az, hogy a lemezen semmi sem az, aminek látszik, a végtelenül grafikus, kegyetlen szövegek legtöbbször egyáltalán nincsenek pariban a zenével, amit hallunk.

Már az albumot nyitó Haunted Holiday is fals biztonságérzetbe ringatja a hallgatót: az alacsony vérnyomású akusztikus gitár és a nyugtató falzettó valójában igen sötét dalszövegeket rejt. Mindez azonban még mindig csak egy gyerekdal az egy légikatasztrófát leíró Sole Survivor­hoz vagy az egy elrabolt (és valószínűleg belátható időn belül meggyilkolt) lánynak szóló Chloroform Girlhöz képest. És ezek csupán az első hallásra nyugis számok, az igazi darálókba még bele se mentünk!

Pedig aztán abból sincs hiány a lemezen. A Deathwish riffjei húsvágó bárdként csapnak le a hallgatóra, a roncsolás mértékét pedig csak növeli az acsargó, agresszív vokál. De nem szégyenlősködik a What’s The Worst Thing That Could Happen sem; a dal a kilencedik szám a korongon, és ekkor jöttem rá, hogy eddig mindegyik dalban meghalt valaki, vagy legalábbis nagyon közel került hozzá. Az emlegetett dal sem lóg ki a sorból, és a thrash metalos riffekre elkövetett gyilkosságot a banda még tetézi egy szaxofonszólóval, melyet aztán olyan hirtelen szakítanak félbe a torzított riffek, ahogy valószínűleg a szerző tette a dalban szereplő leány életével.

Nagyra értékelem azt is, hogy elrugaszkodtak a jól bevált gitár-basszus-dob triumvirátustól, és több hangszert is beemeltek a mixbe. Komoly szerepet kap a zongora, erre a sodró lüktetésű Phantom Limb vagy a minden izmot átmozgató Wolf In Jesus Skin lehetne a legjobb példa. A hangzásvilág is el-elkalandozik: túlzás lenne azt mondani a Brainwash-ra, hogy Backstreet Boys-os, de mindenképpen hordoz magán valamennyit a fülbemászó, érzelmes arccal és kigombolt inggel homokot markolászó slágerek hangulatából. Külön fejezetet érdemelne az album egyik legerősebb darabja, a Pure Bedlam For Halfbreeds is, a sodró riffekből, darabos verzékből, nyakcsigolyatörő bólogatásra késztető refrénekből összeálló tökéletes keveréket hallgatva az első gondolatom az volt, hogy nem létezik, hogy ennek az együttesnek semmi köze nincsen a System Of A Down-hoz (egyébként van; Serj Tankian vendégszerepelt Todd másik zenekara, a Dog Fashion Disco 2001-ben kiadott Mushroom Cult című számában.)

Kisregényt lehetne írni arról, hogy ez a lemez hány különböző szinten jó. A zenészek egyértelműen ihletettek és tehetségesek, Todd gyakorlatilag azt csinál a hangjával, amit csak akar, a szövegek pedig egy verseskönyvben is megállnák a helyüket. A címadó dal akár a lemez előzetese is lehetne: a baljós hangzás, a darabolós riffek, a kísérteties vokál, a teljes táncparkettnyi lemészárolt ember, és az együtt bulizó Jézus, Ghandi és Elvis képe tökéletesen lefesti azt az egyszerre fülbemászó és váratlan zenei káoszt, melyet a Polkadot Cadaver a „Purgatory Dance Party” formájában a világra szabadított.

10/10

img_6597.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1316080108

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.