Bődületesen le vagyok maradva The Pretenders témában, és ezt nyíltan vállalom ország-világ előtt. Nem tehetek mást. Utoljára a ”Viva El Amor” idején voltak valamennyire a látóteremben, s mivel az a lemez nem volt rám túl nagy hatással, ezért nagyjából a történetet lezártnak tekintettem. Nem gondoltam volna, hogy valaha még a legcsekélyebb érdeklődést fogják kiváltani belőlem, mégis így történt. Adtam egy esélyt a nemrégiben világra szabadított kiadványnak és micsoda meglepetés: működött!
Hogy mást ne mondjak, zúznak! Nyilván nem mentek át Motörheadbe, de mondjuk Ramonesbe helyenként már igen. Mielőtt azonban a lemezanyagban elmélyülnénk, egy kis visszatekintés. Mikor is alakult a The Pretenders? Ezt én sem tudtam pontosan, nagyjából 1982-re tippeltem volna, ezért most sebesen utánanéztem, így derült ki a nyers valóság, hogy 1978 márciusában… Hoppá! Chrissie Hynde énekesnő és Martin Chambers dobos 42 éve tagja a zenekarnak. Kalapot le, jár a tiszteletadás nekik, hiszen ennyi idő alatt sok víz lefolyt a Dunán/Temzén, na és alaposan megváltozott az egész világ.
Feltehetően érzik ezt ők is, ezért a dallamos popslágereiket meg nem tagadva, de háttérbe szorítva előhozták a rocker énjüket, és pimasz, nyegle, karcos rock’n roll nótákat vezettek elő. Jól áll nekik ez a fazon, ez a keményebb, szókimondóbb stílus. S aki a régi idők balladái után okán hiteltelennek tartaná ezt a megszólalást, annak eszébe juttatnám, hogy annak idején Hynde két brit punk bandában is énekelt, mielőtt a szóban forgó csapat frontembere lett (Masters Of The Backside, Moor Murderers).
Na persze a hírnevüket mégis inkább az I’ll Stand By You hatalmas sikerének köszönhetik, és alighanem ezen már semmi nem változtat, ezzel együtt ez egy nagyon kellemes nyári lemez, melyet hűvös szobában, hideg frissítőt kortyolgatva simán és egyszerűen meg lehet hallgatni, minden különösebb fintorgás nélkül.
A címadó tétel lenne az a bizonyos nóta, amely akár egy Ramones-albumon is úgy jelenhetett volna meg annak idején, hogy senki nem hökken meg rajta, legfeljebb a herfli markáns és egyben ostoba jelenléte furcsa egy kicsit. Nem azért ostoba, mert testidegen, hanem mert úgy szól, mintha Robinson szolgájának, nevezetesen Pénteknek a kezébe nyomott volna valaki egy ilyen instrumentumot, hogy játsszon rajta valamit, és azt majd jól felvesszük. Szóval három hang és csókolom, ennyi.
Oké, a második szám, a Buzz meglehetősen hervatag és hervasztó, mondjuk hogy a lemez mélypontja, a jól ismert Hynde-féle fanyar ömlengés, de innentől kezdve teljesen rendben van az anyag. A Lightning Man enyhén ska (?) beütésű vibrálása sejtelmes suttogásokkal operál, a Turf Accountant Daddy pedig az arcodba tolja a rockot. Ez utóbbi a kedvencem a lemezről, éles borotvasika közepette pattog a dal, nagy lelkesen rágjuk most már a frissítőt, és ha valaki most azt gondolná, lenézem ezt a fajta rágógumi punkot, az nagyon téved. Semmi vész nincs ezzel a fajta nagyot nem robbanó, pop és rock között egyensúlyozgató zenével, a kulcsszó, hogy hiteles legyen és úgy vélem egy ilyen rutinos banda esetében ez megkérdőjelezhetetlen.
További hangosabb, nyersebb tételek a gitárzene-kedvelőknek: I Didn’t Know Where To Stop, Junkie Walk, a nyegle/mélabús/szomorkodós, balladisztikus(abb) hangvételt erősítik: Maybe Love is in NYC, Crying In Public, You Can’t Hurt A Fool.
Úgy gondolom a nagy hírű zenekar régi rajongói számára ez amolyan kötelező jellegű anyag, mely minden olyan egyéni ízt vagy jellemvonást magán visel, amitől azzá lett a csapat, ami. A direkt és olcsó rádiós slágereket kerülték, lényegesen komolyabban vették a dalszerzési folyamatot, hallhatóan előszeretettel nyúltak a régi punk rock gyökereikhez. Azonban nem adták fel azokat a kötődéseiket sem, melyek a pop mezején nyíltak, legfeljebb most visszavettek kissé ezekből az elemekből.
Igazán markáns, átütő erejű, na ezt hallgasd meg típusú nótát viszont nem találok, ennek ellenére szívesen ajánlom a "Hate For Sale" korongot bárkinek, aki a tucat rádiórocknál valamivel többre vágyik, és kedveli a kékes-zöldes tónusú, mérsékelten vad felvételeket. Valami azt súgja, elsősorban a női hallgatók lesznek azok, akik egyáltalán tesznek egy próbát ezzel az anyaggal, és lássuk be lelkünk mélyén, mindez nem véletlen.
7/10
