HECATE - In Nomine Artem Blackium I-II (2020)

2020. augusztus 09. - Mr.Zoom

hecate.jpg

Na, kérem, lehet füleket hegyezni! Ha ez a lemezanyag nem tud felkúszni az év végén esedékes összegző toplistánkra, akkor nincs igazság a földön. Egészen lenyűgöző, amit ezektől az egyiptomi srácoktól kaptunk, mondom ezt úgy, hogy a black metal nálam alapvetően ritkán rúg labdába, de mint a példa is mutatja, vannak üdítő kivételek. Ráadásul szimfonikus felhangokkal vegyített, okkult, sötét fém ez, mely véleményem szerint legtöbb esetben gagyi-közeli előadásmódba és zenei világba hajlik, ám ebben az esetben óvakodnék bármi hasonló jelzőt használni az előadókra, akik ugyan vastagon kenik magukra az arcfestéket, a tónus, melyen megszólalnak rendkívül izgalmas, és magával ragadó.

Elsősorban a komplexitásuk és játékosságuk hívta fel magára a figyelmemet, aki rendesen odakagylózgat a muzsikára, és nem csupán a felszínét kapargatja a műfajnak, az hallani fogja, hogy a pokoli, bugyborékoló szövegmondás mellett és mögött egészen érdekes, fülnek kellemes hangok lapulnak meg.

Hozzá kell tenni, túl sok esélyt nem adok arra, hogy black metal kedvelőkön kívül bárki díjazná ezt a produkciót, ami nagy kár, mert egészen zavarba ejtően gyönyörű pillanatai is vannak, és valójában egyik műfaj sem alacsonyabb rendűbb a másiknál, a nagy kérdés mindig annyi, hogy az alkotók mit visznek bele a sajátból? Legutóbb a Mora Prokaza több mint szélsőséges produkciója is tartogatott értéket, és most a Hecate is otthagyta a kézjegyét a kortárs metalszíntéren, mert meg kell hagyni, hátborzongatóan komor a hangzásuk és kiváló érzékkel kevergetik az arányokat.

Leginkább azoktól a szerzeményeiktől esett le az állam, melyekben egy ékes hangú hölgy, bizonyos Saria (esetleg Sára?) vendégszerepel. Két ilyen tétel van, az egyik a Sons Of Hecate, a másik a Surrealistic Resurrection, mindkettő valóságos black metal opera vagy valami nagyon hasonló. Annyi minden történik itt néhány perc alatt, hogy ember legyen a talpán, aki elsőre kibogozza, mi megy végbe valójában: eleven, nyüzsgő, kaotikus örvénylés ez, amit órákon keresztül lehetne hallgatni.

A Hecate helyében azonnal és véglegesen szerződtetném Sariát és a következő lemezre egy 45 perc körüli, egyetlen szerzeményből álló death/black/prog rock zenei folyamot adnék ki, ami alighanem mérföldkő lenne az újkori metalzenében (tudom, hogy nem lenne világraszóló újítás, ennek ellenére óriásit szólna). A hölgy végtelenül erőteljesen, mégis kecses eleganciával ellenpontozza az irgalmatlan hörgéseket, vonyításokat, morgásokat, ez már magában érdekes megoldás, és az a biomassza, vagy sárfolyam, vagy őstenger, melyet a zenészek itt képesek megalkotni, az magával ragad mindenkit, aki a Hecate muzsikájával szembetalálja magát.

Az egyetlen szépséghiba, avagy kivetnivaló nem is lenne más, mint hogy az összes dal megkívánja ugyanezt a csodás hangú énekesnőt, ugyanezt a meghökkentő, gyomorban rezgő zenei kísérletezést, és mondjuk az első két tétel nem annyira zseniális, nem annyira formabontó, mint amit a kiadvány többi részén tapasztalhatunk. Olyan ez az anyag, mint egy éjsötét dzsungel, minél mélyebbre hatolsz, annál ijesztőbb, annál szerteágazóbb, annál izgalmasabb, egyszerre mégis áttekinthetőbb, mondhatni barátságos, mert tele van könnyen beazonosítható elemekkel: Szimfonikus hangszerekkel, dallamos futamokkal, vibráló gitártémákkal, nagyívű énekszólamokkal.

A nagylemez egy dupla CD-n megjelenő kiadvány, mely egyben az interneten is elérhető. A második korongon az első nyolc tétel tisztán szimfonikus verziója található meg, olyanok számára, akik a durvább, metalosabb felfogásban készült előadásmódot nem annyira kedvelik. Filmzene-gyűjtők kedvence lehet ez a kiadvány, bár film ugyan nem készült hozzá, simán megállná a helyét bármelyik Hitchcock- vagy Friedkin-horrorban.

A magam részéről azt tartom, mindenképpen az első, a vegyesfelvágott a telitalálat, ebben van az igazán átütő erő, a meglepő húzás, a stíluskavalkád, a dinamikai sokszínűség (különösen az első negyedóra után indulnak el a bizarr szépségek), de azért a rockzenekart nélkülöző második korong sem gyenge, csak ez már nem tartogat akkora meglepetéseket, inkább csak átismételteti velünk az addig hallottakat.

Szóval black metal Kairóból? Rendben. Ha már ilyen is van, érdemes megjegyezni a nevet: Hecate. Az első lemezük 2014-ben készült, ezt volt a ”The Order Of The Black Light”, és most itt az ”In Nomine Artem Blackium”. Több mint figyelemre méltó. A tagok: Lord Mist - gitár, billentyűk, basszusgitár, Adam Zander - ének, Assal - dobok. Csak gratulálni tudok, és remélem véglegesítik Sariát!

10/10

0020597339_10.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5416119396

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.