YEAR OF THE KNIFE - Internal Incarceration (2020)

2020. augusztus 11. - Chloroform Girl

040328.jpg

A  szivarozással úgy vagyok, hogy halál menő, persze, de előbb-utóbb csak szédülök, meg fáj tőle a fejem. Ha úgy nyomnak a kezembe egy szivart, hogy ez kubai, akkor viszont ettől függetlenül elismerően csettintek, és azzal a tudattal szívom el, hogy ez most életem legdrágább fejfájása lesz. A hardcore-ral kapcsolatban is hasonló érzésem van; huzamosabb ideig nem köt le, de nagyon tetszik a gondolkodás- és előadásmódja, a külsőségei, a hangzása és a vele járó életérzés. Ha pedig valaki úgy tesz le elém egy promóanyagot, hogy ez bizony amerikai hardcore, akkor műértő arccal, fehér cérnakesztyűben nyomom le a play-t a Windows Media Player-en.

Mert bár a világ számos pontjáról hallottunk már kiváló hardcore-albumokat, azért mégis csak az Egyesült Államokat tekintjük a stílus bölcsőjének. Bár a műfaj az elmúlt pár évtized során megihletett egy rakás másik zenei stílust, maga a hardcore pont ugyanolyan nyers, dühös, bárdolatlan és profán, mint lánykorában. Mégis még mindig pont ugyanúgy élvezzük. Hiába mondhatjuk azt a nagy számok törvénye alapján, hogy valószínűleg úgy 2005 magasságára már az összes hardcore számot megírták, mégis ugyanazzal az erővel sodornak a feltörekvő, huszonéves srácok agresszív riffjei, mint harminc évvel ezelőtt, amikor először hallottuk őket.

De miért lehet ez? Ezen gondolkoztam, miközben a Delaware állambeli Year Of The Knife augusztus hetedikén debütáló albumát hallgattam. Nem vagyok mindentudó, nekem is főleg csak véleményem van, de szerintem erre a kérdésre nagyon egyszerű a válasz: düh. A düh a hardcore legfőbb mozgatórugója: csalódás a társadalomban, a rendszerben, harag a politikusok, a zeneipar, vagy a fogyasztásközpontú társadalom irányába; a lista hosszú, és folyamatosan nő. Az emberiség történelmének hajnala óta ott van az emberekben a düh, még ha mindig más ellen is irányult.

Emiatt aztán bárki bármikor hallgat hardcore-t, biztosan rezonálni fog az aktuális problémájával. Mert az ember dühös a főnöke miatt, a forgalom miatt, a politikai helyzet miatt, a panelban a szomszéd gyerek klarinétórái miatt, vagy esetleg azért, mert minden kedvenc fesztiválját és koncertjét lefújták a koronavírusra hivatkozva. Soha nem volt jobb lehetőség arra, hogy az ember teljes hangerőn bömböltesse a fülében a Stay Away-t, mint amikor a közértben a maszkot az orra alatt hordó polgártárs harmadszor billenti fenékbe a kosarával a nagy tulakodásban.

Hogy az első négy bekezdésemet röviden és tömören kifejezzem: az „Internal Incarceration” pontosan azt a célt szolgálja, melyre ezt a stílust megalkották. A lemez maga a desztillált düh tempós, rövid számokkal, a kétezres éveket idéző csattogó basszusgitárokkal, és kifulladást nem ismerő kézlóbálós, circle pit-es darálókkal. A két-három hangos verzék nincsenek túlbonyolítva, nem akasztják meg a lendületet felesleges és kiszámítható breakdown-okkal, nincsenek benne műfajbéli kitekintések vagy kísérletezések; a Year Of The Knife nem megváltani akarja a világot, hanem puszta kézzel szétverni.

Az album témái, nem meglepő módon, meglehetősen sötét vizekre eveznek. Felmerül a veszteség, a gyász, és a függőségek kérdése, ez utóbbira utal a címadó Internal Incarceration is, ami az énekes Tyler Mullen esetében nagyon is személyes kérdés; ő közeli családtagját veszítette el a függőségeknek köszönhetően. Az ezzel kapcsolatos tehetetlenséget, a saját elméjébe való bezártság érzetét járja körül az album.

Az „Internal Incarceration” lemez, ha fizikai anyag lenne, minden laboratóriumi dolgozó álma volna, ugyanis annyira homogén, hogy a világ legkönnyebb dolga belőle reprezentatív mintát venni. Hallgasd meg bármelyik számot, és tudod, milyen az egész album; akár egy zenei fraktál, a rész pontosan ugyanolyan, mint az egész. A bő félórás lemez tizenhárom száma pihenő nélkül, szinte egybeolvadva zúdítja a hallgató nyakába a zsigeri haragot.

Bár a hardcore csak a második kedvenc „core” műfajom (inkább a death előtag fele húzok, de a jó Isten óvjon meg a metalcore-tól), így is teljesen magával ragadt a lemez hangulata; talán a koncertelvonás teszi, de legszívesebben feltúrnám a gardrób aljából a régi jó acélbetétest, behúznám a hasam, hogy beférjek a szűk nadrágba, és már vetném is be magam a húsdarálóba. A Year Of The Knife olimpikonokhoz méltóan veszi át és viszi tovább a műfaj súlyos, karcos, és mocskos stafétabotját.

8,5/10

538483.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4516127290

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.