BEYOND - Elhagyott város (2020)

2020. augusztus 13. - Mr.Zoom

1000x1000bb.jpeg

Nehezen tudnám megmondani, mikor olvastam először a gyöngyösi Beyond zenekarról, nagyjából talán a nyolcvanas évek végén, természetesen a Metal Hammer hasábjain, ahol mint feltörekvő, ifjú thrash metal banda szerepeltek. Azóta eltelt egy kis idő, ám a Beyond nem tűnt el, legfeljebb kissé átalakult, némileg megváltozott felállásban, azonban töretlen lelkesedéssel és megszállottsággal nyomják a jó öreg thrash-témákat. Bizonyítja mindezt az idén tavasszal megjelent "Elhagyott város" című kiadvány, mely a csapat hatodik nagylemeze.

Kedvelem és figyelemmel kísérem a thrash-t, ennek ellenére a Beyond sosem tartozott a kedvenceim közé, mint ahogy a Moby Dick sem: úgy vélem, Magyarországon ezt a stílust valahogy nem sikerült 100%-osan elkapnia senkinek, és ebben talán nagy szerepe van a szövegvilágnak, mellyel majd a későbbiekben foglalkozom. Mielőtt még a lemezanyagra rátérnék, egy kis érdekesség: a mindentudó Encyclopedia Metallum szerint nem kevesebb mint nyolc Beyond nevű metalbanda működik szerte a világban, és ezeknek a fele thrash metalt játszik! Döbbenet, nem?

Meg lehet fejteni, mi annyira vonzó ebben a szóban, hogy fütyülve a már meglévő pályatársakra újabb és újabb formáció választja magának? Én inkább feladom, és elmélyülök kicsit az oly ritkán előforduló magyar nyelvű kiadvány tételeiben. Nem kevesebb, mint 13 felvételt rejt az album, és ha csak a számcímeken végigrobogunk, már akkor szembetűnik a zenekar nem igazán hurrá-optimista szemlélete: Tömik a fejed, Álhírekből élek, Megfojtanál egy kanál vízben, Háború, Készülj a pokolra. Túl sok pozitív energiát vagy életörömöt nem sugallnak ezek a címek, szerencsére engem nem riasztottak el, hiszen találkoztam már hasonlóval. A dallamos zúzda mindezeket szépen ellensúlyozza, ha nem is lesz belőle egy parti-album, nagyon szépen végig lehet hallgatni.

Egyébként: ki mondta, hogy egy thrash bandának nem szabad pesszimistának lennie? A legtöbb hardcore/punk/thrash brigád jó adag megemésztetlen dühből írja a szerzeményeit, elégedetlenség nélkül feltehetően megfeneklenének, mint egy hajó, mely alól kiszivattyúzták a tengert. Rengeteg külföldi zenekar létezik hasonlóan beborult szövegvilággal, csak ezekre már nem figyelünk fel annyira érzékenyen, mondhatni megszoktuk az angol kiábrándultságot, míg a magyar szavakra azért csak felkapjuk a fejünket.

A Beyond szerint egy álhírekkel manipuláló, zsigerekbe hatoló, depresszióba hajtó gépezet működik felettünk, mely már az iskolában hazugságokkal táplál minket, majd egészen odáig megy, hogy háborúra kényszerít bennünket. Sőt, még csak nem is kényszer ez, mert kell már nekünk, embereknek a félelem… Egyébként pedig éhbérért dolgozunk, 18 órákat egy nap, és csak a Jóisten a megmondhatója, hogyan és mikor lesz mindennek vége. Talán eme súlyos világlátást próbálja oldani a Csak Norrisz című humorizálás, mely egyfajta kakukktojás a lemezen. Sajnos nem túl frappáns a poén, mára ez a szójáték, mint ahogy minden bruszlizás, vándámmozás és más ehhez hasonlók rég elcsépeltté váltak, az alkalmazásuk szigorúan kerülendő. Szerintem már a srácok is rájöttek, hogy talán ezt nem kellett volna, de annyi baj legyen…

Ami számomra igazán zavaró (miközben Zavarkó Andrástól első osztályú gitárszólókat hallok, brutálisan masszív a riffelés, és mesteri a dalok szerkezeti egysége), az valójában az ének. Ehhez annyi volt az előzetes információ, hogy bizonyos egészségügyi komplikációk miatt az együttes egy dallamosabb, többszólamú vonalra fog átállni, kísérletezésképpen. Így kímélik a frontember, Parajdi Tamás hangszálait, és talán még többet hozhatnak ki az énekből. Nos, valahogy ez a többszínű ének nekem furcsa. Nehezen emészthető.

Az egyik szál egy iszonyatosan durva, sodró erejű bivalytorok, a másik viszont egy egészen vékony, nyegle, punk rock vokál. Éppen nem cincogás, senki ne erre gondoljon, megvan az ereje, még azt is mondanám, hogy kellően nyers a témákhoz, mégis túlságosan elüt a másik vonaltól. Olyan érzésem volt mindvégig, mintha a Junkies énekese, Szekeres András vokálozott volna mondjuk a Moby Dick énekesével. Vagy mondhatnám a Chuck Billy/Zetro Sousa együttműködést is, ahol viszont sosem együtt, mindig egymást kiegészítve énekel a két markánsan eltérő énekhang.

Nos, nem is tudom, tönkre nem vágta ez a megosztott ének a nagylemezt, de van egy olyan érzésem, hogy ha maradt volna kizárólag a vaskos hangú, bikából megszólaló orgánum, és nem keverjük a többszólamú vokállal, akkor ez a lemez kétszer akkorát szól. Így ebben a formában furcsa összhatása van. Kicsit emlékeztet a kilencvenes évek végének alteros/grunge-os thrash lemezeire, - ami számomra pozitív, hiszen ezeket nagyon kedvelem - azonban a sodrása teljesen egyértelműen a nyolcvanas évek német vonalához húz. És akkor még érzek egy kis New York-i crossover ízt is, például az Éhbérben. Különös keverék ez, melyből a thrash-ben nem otthonos hallgató szerintem nem vesz észre semmit, és ez nem is baj. A fenti szőrszálhasogatásokat azzal zárnám, hogy soha rosszabb zenét ne hallgasson senki, mint az "Elhagyott város", akkor talán a Beyond ege is kedvezőbb színben játszik majd.

8/10

beyyy67.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2616138630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.