LUCY AND THE RATS - Got Lucky (2020)

2020. augusztus 17. - Mr.Zoom

a1421409595_10.jpg

Lucy Spazzys, a legendás ausztrál punkbanda, a The Spazzys basszusgitáros/énekese 2015-ben, Melbourne-ből Londonba történő költözése után alapította új zenekarát, a Lucy And The Rats nevű punkegyüttest. Legalábbis ez olvasható az interneten, és mondanom sem kell meglepődtem, amikor szembetaláltam magam ezzel az információval. Legendás? Ausztrál? Csajpunk? Lehetséges volna, hogy lemaradtam a XXI. század egyik legnagyobb hatású együtteséről? Ez már megint hogy lehet, mégsem élek a Holdon…

De félre a rosszmájúságot, mostanra már talán köztudott, hogy zenei eltévelyedéseim gyakorta vállalt ékes bizonyítéka a csajpunk vagy frontcsajos punk/rock bandák felbukkanása a lejátszómban, ezért mondom, hogy elvileg hallanom kellett volna az énekes hölgy előéletéről, csak hát nagy a világ és Melbourne oly messze van…

Még jó, hogy London már közelebb, innen már gyorsabban terjednek a hírek (ez persze manapság hülyeség), bizonyára ezért futottam bele a Lucy And The Rats "Got Lucky" című kiadványába, mely a második nagylemezük a 2018-as debütálás után. Az a bizonyos album nem robbantotta fel a rádiók slágerlistáit, és a magyar kritikák sem magasztalták az egekig, miután nem voltak magyar kritikák (így jobban belegondolva ez nem is olyan nagy szépséghiba). Na, majd most megteszem, ami tőlem telik!

Nem nehéz a lelkendezés, mert a "Got Lucky" valóban lényegesen jobban szól elődjénél, és található rajta legalább 4-5 ütős kis punk-rock himnusz, azonban mielőtt a számokról beszélnénk, muszáj ejtenem néhány szót arról, miféle banda is volt a bevezetőben említett The Spazzys. Nos, nem nyújtom hosszúra, mivel ezt egy mondattal, sőt két szóval kiválóan lehet jellemezni, ők voltak a női Ramones. Lucy, Kat, és Ally ezért nevezték el magukat a nagy előd mintájára azonos vezetéknévvel. A választás a spazzy szóra esett, mely nagyjából dilinyóst jelent, egészen pontosan olyan személyt, aki gyakran veszíti el a kontrollt önmaga felett, és jól illett egy flúgos társasághoz.

A Spazzys két lemezébe belehallgatva a jelen értekezés tárgyát képező Lucy And The Rats legfrissebb kiadványa alapvetően más hangzású, ez azonnal feltűnik. Míg a The Spazzys valóban hitelesen és mondhatni szemtelenül nyúlta le a Ramones létező összes stílusjegyét, a nyegle hanghordozást, a szörfös rockkal való incselkedést, a durván borotváló gitártémákat, addig a londoniak már jóval szelídebbre vették a stílust.

Lényegesen dallamosabb, slágeresebb lett a zene, mely megőrzött sok elemet a Ramones-örökségből, a bőrdzsekis lázadásból, de az alap már nem harap. Nagyjából félúton van a gagyi pop, és a lazára vett punk között. Ezt egy kicsit sajnálom, mert a dalok jók. Tetszik Lucy hangja, tetszik, amit csinálnak, és mint dalszerző, véleményem szerint Lucy kifejezetten ügyes, a hangszerelés sem rossz egyáltalán, azt azonban hiába vártam, hogy egyszer csak megröffen egy riff vagy kellemesen zúz a gitár.

A zenekarban tevékenykedő patkányok (név szerint Liam Rudy - gitár, Joe To Lose - gitár, Manu - dob) mindent megtesznek a cél érdekében, egészen pazar miniatűr szólókkal díszítik az egyszerű kis dalokat, sokszor (mint például a Dark Clouds-ban) ezek a szólók vadnyugati filmeket, elsősorban Morricone zenei világát idézik, ami szintén elsőrangú ötlet, egy az egyben telitalálat, mégis, az összhatás erősen szirupos. Tudom, szándékoltan ilyen, érzem, hogy Lucy rájátszik a fanyalgó, enyelgő, Paul Anka dalaira lehunyt szemekkel lassúzó tinilány szerepére, hogy aztán a maga módján robbanjon, azért azzal is teljesen tisztában vagyok, hogy lehetne ez sokkal vadabb is.

Az olyan tételek, mint a csorda-vokállal támogatott, hanyag Pinch Myself (abszolút favorit!) vagy a pimasz Real Thing mely a folyamatos lüktetésével, és tinédzser hangon előadott refrénjével varázsol, vagy a hasonló felfogásban fogant Sorry, vagy a finoman dübörgő September, mely az új tanév slágere lehet, lényegesen több potenciált rejtenek magukban, mint az elégikus TV, a kissé lapos Get Down vagy a legutolsóként bemutatott Jelly Baby. Ez utóbbi még nálam is betette a kiskaput, pedig nagy a tűrőképességem.

Mindezekből kiderül, korántsem hibátlan mestermű ez a lemez, hiányzik belőle az átütő energia, azonban ötletekben bővelkedik, nagyon laza, nagyon könnyed, nem veszi komolyan magát, és van benne valami eredeti, annak ellenére, hogy fel lehet sorolni azt a két-három zenekart, melyektől a témákat kölcsönözték. Elsősorban olyan zenehallgatóknak ajánlom, akik képesek befogadni a kevésbé szigorú hangvételű előadókat is, ha azokban van spiritusz. A patkányokban van, még ha nem is harapnak feldühödötten.

7/10

0008811740_10.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7916166768

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.