METALLICA - S&M2 (2020)

2020. augusztus 30. - Mr.Zoom

sm2-metallica.jpg

Nem mai keletű újítás a rockzene szimfonikus zenekarral történő tálalása, hiszen ezt már a hetvenes évek elején művelték bizonyos progresszív formációk, de igazából azóta lett népszerű a műfaj, amióta a zenetévék videoklipekkel megtámogatták. A Metallica egyike azon bandáknak, melyek a kilencvenes években bátran nyúltak a klasszikus hangszerekhez, elsősorban a háttérben szelíden döngedező vonósok és fúvósok formájában. Az 1999-ben megjelent "S&M” koncertfilmnek számos előzménye volt, így nem szakadt a nyakunkba teljesen váratlanul ez a fajta vegyítés, mégis erősen megosztotta a közvéleményt. Feltehetően így lesz ez a napokban megjelent "S&M2” esetében is…

Alapvetően a Metallicával kapcsolatban kétféle megközelítés jellemző. Az első az elvakult rajongóé, akinek minden jöhet, amit csak Hetfield és társai kiadnak: díszdoboz, film, póló, sapi, kulcstartó, asztalterítő és hímzett kendő. Az összes kalózkoncert, garázspróba, diktafonos felvétel már a gyűjtemény része, mint ahogy a zenekar tagjaival kapcsolatos relikviák is szépen gyarapodnak. Nos, számukra teljesen bizonyosan nagy élmény lesz a 2019 őszén bemutatott szimfonikus koncertek idén megjelent kivonata, hiszen kézhez kapnak egy kiváló minőségben, több kamerával rögzített koncert-csemegét, illetve nagylemezen is meghallgathatják a dalokat. Ez a kritika most a vizuális megjelenítéssel nem foglalkozik, kizárólag a közel 2 és fél órás zenei anyagot helyezi a figyelem központjába.

Fontos előre leszögezni, hogy a vizsgálódást nem egy rajongó teszi, hanem a második számú csoportba tartozó szimpatizáns, ami nagy különbség! Mint ilyen, én magam jókora különbséget látok az úttörő jellegű thrash metal albumaikkal feltűnő csapat és a zenetévék által sztárrá emelt zenekar, valamint a legújabb kori Metallica között. Mintha nem is ugyanaz a csapat volna, mely előtt kétszer is volt szerencsém élőben tisztelegni, még a legendás fekete album megjelenését követő időkben.

Az évek természetesen akarva-akaratlanul megváltoztatják egy zenekar profilját, ez rendben is lenne, csakhogy ezek a profilváltások (lásd: "Load", "Re-Load", "St. Anger") engem arra késztettek, hogy kicsit kívülről szemléljem mindazt, amit a banda nyújt közönsége számára. S bár a közönség mára hihetetlenül vegyessé vált és kiszélesedett, én még mindig inkább látnám őket egy kisebb pódiumon hasítani, mint speciális körszínpadon, háttérzenészek és karmester közreműködésével muzsikálni. Nem véletlenül a mai napig a Nimes-koncert a kedvencem.

Be kell vallanom, nekem már az első együttműködésük sem tetszett a San Francisco-i Filharmonikusokkal, mert nem igazán láttam az extrát, a pluszt ebben, és ez a meglátásom most sem változott. Ha rövidre szeretném fogni, azt mondanám: unalmas a koncert. Tudom, a rajongók erre máris felhorkannak (van, aki nem is olvas tovább, tőle tisztelettel elköszönök): nekem már az első számként prezentált The Call Of Ktulu is borzasztó hosszúnak tűnt, hiszen előtte már ott van a jól ismert felvezetés Morricone tollából, ez már magában megadja az alaphangulatot, erre még rányújtani a filmzeneszerű, terjengősen meghúzott hegedűhangokkal, az már bőven sok.

A For Whom The Bell Tolls megmutatja, milyen a Metallica valódi arca (vagy milyen volt?): ezt a nótát lehetetlen elrontani, most is pazarul szól, és ha a kiadvány az ilyen és hasonló dalok közül válogatott volna, akkor sokkal jobban tudnék lelkesedni érte. Igaz, ebben az esetben a szimfonikus háttér okafogyottá válna, szinte észre sem lehetne venni, ezért érthető módon a lehetőséget meg kellett adni a háttérzenészeknek is. A Nothing Else Matters nem maradhatott ki, és a One is tálcán kínálta magát, összességében a szimfonikusok minden korábbinál lényegesen több szerepet kaptak, ha már lúd, legyen kövér alapon.

Ám ez a lúd nem annyira kövér, nem annyira különleges, csupán egy ügyesen felfújt háziliba, mely egészen kiváló táplálék lehet, ha nem ismerünk más, értékesebb szárnyasokat. Tudna a Metallica ennél sokkal jobban megszólalni, tudnának ők robbanni, tömegeket egymás nyakába ugrasztani, valahogy mégis beérik azzal a fajta szalonzenével, melyben minden van, amitől jó a rock, csak olyan steril… polírozott az egész.

Maradjunk még kicsit az első felénél a koncertanyagnak: a The Day That Never Comes megtartja a színvonalat, kemény és dallamos egyszerre, ami mindig jó kombináció, ám ezután a Memory Remains hihetetlen mélypontra süllyed, két és fél percen át daloltatja a közönséget. Ezen most ne lépjünk át azzal, hogy a hangulat hozta magával, mert hosszú perceken át az ó-ó-ó, óóó-ó egy kicsit erős. Soha nem fogom megérteni, miként maradhatott a lemezen, hiszen egy zseniális zenekar ront vele a saját megítélésén… persze, csak a hozzám hasonló kívülállók szemében, akik nem sokat számítanak, gondolom.

A Confusion és a Moth Into Flame megint pöpecül leugratják a hangfalakat, óriási szólók Kirktől, borzongató az összhatás, és egészen megszoktam már a legutolsó lemez sikernótáját is, azt mégsem tudom magamban tartani, hogy egy Harvesterhez vagy Creeping Death-hez képest ez a Moth valójában csak lepkefing.

Jön a The Outlaw Torn… ezzel is sok bajom van. A filharmónia sokat ront a műélvezeten, az egyébként is lírai dalt még sziruposabbá teszi. A másik probléma: Hetfield itt megpróbál énekelni. Ez még nem is lenne tragédia, mert van neki hangja, de egészen komoly (és totál felesleges) hajlítgatásokba is belemegy, ami nem jön ki jól. Pedig a Metallicának nem állnak jól az ilyen dalok, ők a technikás, pengés metal atyaúristenei, nekik kellene a legkíméletlenebb, leggyilkosabb szólókkal bombázniuk a közönséget, minden adottságuk megvan hozzá. Nekik zúzniuk kellene és nem ezt a parádét tolniuk.

Ugorjunk egyet: Prokofjev - Scythian Suite. Ez ragyogó darab, de mit keres itt? És ha már itt van, miért nem zenélt bele a Metallica? Legalább Lars a dobokkal? Nem az lett volna az igazi kuriózum? Na, de nem feszítem tovább a húrt, már csak azért sem, mert itt jön Alekszander Moszolov zeneszerző műve, a The Iron Foundry - opus 19. és ez az egész lemez csúcspontja! Ezt végre a Metallica játssza, kőkemény feldolgozásban, kiegészülve a klasszikus zenészekkel. Na ez! Ez a csemege! Érdemes rákeresni a videóra! Ritkán lehet látni hasonló fúziós dolgokat ilyen minőségben. Bárcsak több ilyen kísérletezés is felfért volna a korongra, akkor most ragyogna az arcom. Így is van minek örülni, de az előzőekből már kiderül, nagyon vegyes az összhatás.

A The Unforgiven III például bőven leverte nálam a giccshatár lécét, itt megint előkerül a country-énekeseket megszégyenítő Hetfield, megint itt vannak a nyenyergő vonósok, a rengeteg túlzásba vitt cicoma, ami teljesen tönkrevágja az egyébként sem erős szerzeményt. Az egyetlen kiemelendő és értékelendő elem Lars Ulrich dobolása, mely az összes számban iszonyatosan ütős.

Egyesek szerint Lars nem egy nagy dobos, soha nem is volt az, szerintem ez a lemez az egyik legékesebb bizonyítéka, mennyire mestere a hangszerének. Ez nem csupán mesterségbeli tudás, elképesztően érzi, hogyan lehet a legócskább, legközhelyesebb, legegyszerűbb dalokat is ritmikailag érdekessé tenni, mondhatni megmenti a süllyedő hajót. Persze nem minden nóta annyira sekélyes, mint mondjuk az All Within My Hands, melytől szerintem nem sok régi Metallicás érzékenyül el, csak hát nem lehet nem észrevenni a lanyhulást, ez a helyzet.

Egy igazán harapós kis blokk zárná a kiadványt, sajnos azonban a Wherever I May Roam – One – Master Of Puppets – Enter Sandman közé valamiképpen odakeveredett a Nothing Else Matters, és bármennyire is ez a Metallica legnagyobb slágere, bizony nagyon nem kellett volna ide. Ha felcserélik az Enter Sandmannel, és utolsó tételként lezárja az albumot, az még mindig jobban sült volna el, mint ez a sorrend.

Félreértés ne essék, nem tartozom a kákán is csomót keresők közé, mindössze próbálok reálisan értékelni és azt látom, hogy a Metallica kicsit bajban van: nem szeretne elszakadni a régi törzsközönségétől, de azok figyelmére is igényt tart, akik még farsangra sem öltenek farmermellényt felvarróval, magas szárú sportcipővel, mivel jóval igényesebb válfaját űzik a szórakozásnak, operába vagy komolyzenei koncertekre járnak a füstös klubok helyett. Ez a kétpólusú világ köszön vissza az "S&M2" lemezen is, ezért azzal a jóindulatú figyelmeztetéssel zárom soraim, bánjunk óvatosan vele!

 7/10

14053668_10153708149160264_4159459093483101961_o_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4616182648

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.