LIMOS – Tales Of The White Eye (2020)

2020. szeptember 01. - Chloroform Girl

limos-ep-cover-800.jpg

Skandináviában már-már hagyományőrzésnek számít a dallamos death metal, nincs tehát abban semmi meglepő, hogy a 2017-ben alakult Limos is ezen a csapáson indult el. Ráadásul az együttes zsenge korához képest meglepően jó, kiforrott dalokkal.

Bár a mindentudó Encyclopaedia Metallum szerint a finn fiatalok alapvetően a dallamos death metal bandák táborát erősítik, szívesen meghallgattam volna a srácok véleményét is erről a besorolásról, ugyanis az én fülem némi folkot is belehallott a július elején debütáló „Tales Of The White Eye” korongba. Teszem hozzá, folk metalos műveltségem kimerül Korpiklaani-dalok indokolatlan éneklésében random élethelyzetekben, meg abban, hogy a 2008-as Rockmaraton Fesztiválon kényszerből végigálltam egy Finntroll-koncertet úgy, hogy csak a Trollhammarent ismertem, és minden második számra azt hittem, hogy ez már az.

De ha már a Finntrollnál tartunk; talán pont azért éreztem a Limos zenéjét is folkosnak, mert a finn dallamos death metal szcéna hangzásvilága annyira markáns, hogy különböző népi hangszerek nélkül is folknak tűnik. A „Tales Of The White Eye” gitárjai kellemesek, nincsenek agyontorzítva, nem kell az ujjunkkal malmozva többperces önfényező szólókat hallgatnunk, színes dallamaik mintha egy régebbi, mondákkal és erdőkkel teli múltba repítenének vissza.

Ez leginkább az albumzáró Surullisten Järvien Maa tételen érződik, ebben a dalban komolyan megdolgoztatják a gitárokat. Ez, és a lemezen ezt megelőző Child Of The White Eye is egy középtempós dal, és meg kell jegyeznem, ez a fékezett habzású melodikus death hangzás kifejezetten jól áll nekik. Igazi elmélázós, tájat nézős zene, de közben nem kell magunkat elpuhultnak hinnünk, hiszen a vokál fáradhatatlanul hörög a melankolikus dallamok fölött.

Persze aki régóta hallgat extrém metalt, az pontosan tudja, hogy hörgés és hörgés között is van különbség, és amit Eirik Manne művel, az közel nem az a dühös, kirobbanó energiájú, világot elpusztítani kívánó vokál, amit mondjuk a Cannibal Corpse-tól, a Cattle Decapitationtől vagy mondjuk a Black Dahlia Murder-től megszoktunk, hogy csak az ABC elejét karcolgassam. Nem, a Limos esetében a hörgés, ha lehet ilyet mondani, kiegyensúlyozott, nyugodt, mintha csak egy eszköze lenne a mesemondásnak.

Az én szívem sokkal inkább az előbbi, harapós vokálok felé húz, de ettől függetlenül a srácok nagyon jól csinálják, amit csinálnak; a középtempós, mesemondó hangulatú dalok nagyon a kezükre állnak, de nincsen probléma akkor sem, amikor tempósabb, feszesebb riffeket kell összerakni, mint ahogy ezt nagyon jól bizonyítja a Rise To Arms is.

Lelkesítő dallamok a gitáron, szótagolós hörimöri, együtténeklős refrén; minden adott egy sörkilötybölős koccintáshoz egy rusztikus faasztal felett. Sajnálom, hogy ilyen kurta lemez lett a „Tales Of The White Eye”; szívesen elhallgattam volna még egy darabig, a Limosban egyértelműen megvan a szufla és a fantázia egy minden szempontból szép, kerek nagylemez kiadásához.

8,5/10

limos-promo5_800.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6616184582

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.