VOLCANOVA - Radical Waves (2020)

2020. szeptember 08. - Mr.Zoom

0020652349_10.jpg

Azt szeretem a zeneiparban, hogy teljesen kiszámíthatatlan. Na jó, nem teljesen, de majdnem. Újra és újra fel tud dobni olyan meglepetéscsomagokat, amelyeket kibontva nagy kerek szemmel csodálkozom rá arra, hogy még mindig nem veszett el minden, a rockzene él és virul. Hihetetlen, de igaz! Bár a villamosmegállóban nem tolonganak a rockerek, a felszín mögött, a színfalak árnyékában újabb és újabb bandák lepik meg a világot, jelen esetben engem a kiadványukkal. A soron következő gyöngyszem a 2014-ben alakult, Izlandról származó Volcanova nevű trió bemutatkozó anyaga, mely a "Radical Waves" címet viseli.

Ha az abszolút felesleges, tartalmatlan, semmitmondó másfél perces intrót valahogy túléljük, az év egyik legkellemesebb anyagát kapjuk kézhez. Kiváló érzékkel megszült, hangulatos kis nóták a hetvenes évek stílusában. Semmi ördöngösség, semmi extra, nem vágnak földhöz a szólók, nem repíti le a fejünk az énekes kegyetlen orgánuma, szinte a világon semmi különleges nem történik, mégsem lehet kikapni a cuccot a lejátszóból, mert a zene jó.

Ez a fajta muzsika nem akar sokat, nem veszi teljesen komolyan magát (erről még később bővebben), lazán, görcsösség nélkül gördül ki a hangfalakból, s visz el minket egy enyhén rózsaszín áramlatokkal, vagyis egy csipetnyi pszichedeliával nyakon öntött sludge/retro rock világba. Ebben furcsa módon a szigetország (a pontosság kedvéért nem Izland, hanem az Egyesült Királyság) beborultabb doom metal bandáinak hangzása vegyül az USA prominens westcoast csapatainak hangulatával, s alkot kissé meghökkentő, ugyanakkor nagyon jóleső keveréket.

A hűvös, mélyre hangolt gitárszólamok megvannak, a basszus is jól ismert tekervények mentén halad, de a muzsika összességében már lényegesen vidámabb, mint mondjuk a Black Sabbath, s bár tagadhatatlan a hatásuk, ugyanígy a Steely Dan vagy az Eagles egyes fordulatai is visszaköszönnek, kolomppal megbolondított dobritmusok vagy dallamosabb refrének formájában.

Mielőtt valamiféle rádiórock társulat szellemképe jelenne meg bárki előtt, ez nem egy slágerbanda, a súlyossága, a karcolata bőven kiemeli a populáris vonalból, elég ehhez az I’m Off zakatolásába belefülelni, szinte hátára kap minket a lendület, mellyel az izlandiak nekiveselkednek a témáknak, és ez nem ritka jelenség a lemezen. Ki kell mondani: a Volcanova egy vérbeli rockbanda.

Ugyanakkor a megszokott lebegős-szárnyalós motívumok sem hiányoznak innen, melyeket a San Francisco-i csapatok járattak annak idején csúcsra (a Cream után szabadon). A Stoneman Showman is egy ilyen szerzemény, erről nekem leginkább a Grateful Dead lemezei jutnak eszembe. Kiemelném itt a sokszínű dalszerkezetet, mert legalább 3-4 különböző irányba indul el egy-egy futam, ami leginkább a progresszív együttesek sajátja, úgy tűnik, ezek sem lehetnek idegenek az izlandi füleknek.

Ha a kritikusabb oldalam veszem elő, és a Volcanova gyengébb pontjaira szeretnék rámutatni, akkor mindenképpen azzal kezdeném, hogy kicsit több komolyság kellene. Mert a lazaság néha visszafelé sül el, elképzelhető, hogy a fiatalabb zenehallgató zavarba jön egy olyan parodisztikus elemekkel teletűzdelt videó láttán, mint amilyen a Sushi Sam vagy a Super Duper Van. Ezekben - meglátásom szerint - elég sajátságos humorral alakítják a muzsikusok önmagukat. Azt is mondanám kicsit veretesebb megfogalmazásban, hogyha túl sokszor játszod a hülyét, a végén még rajtad marad.

Én magam nem tudtam megállapítani, hogy mennyire áll jól az izlandiaknak a poénkodás, mert őszintén bevallom, nem néztem végig a szóban forgó videókat. Ezekben túl nagy értéket nem találtam. Az oké, hogy szűkös a keret, nyilván nem dollármilliókból forgattak, de ha csak egy állóképpel felveszik a zenekari próbájukat, már többet nyújtottak volna, mint amiket a fent említett filmecskékben kibontakozni láttam.

Az album mindezektől függetlenül telitalálat, nagyjából egy hete hallgatom, kifejezetten üdítő hatású nagylemeznek gondolom, mely bemutatkozásképp tökéletesen megteszi. Arra mindenképpen alkalmas, hogy ezt az északi országot is felrajzolja a stoner/desert rock térképére, ami már csak azért is nagy dolog, mert arrafelé egy deka sivatag nincs. A lényeg persze az érzés: ezt a srácok óriási érzékkel hozzák.

Ui.: Bár nem vagyok a természetföldrajzban szakértő, mégis gyanúsnak tűnt a legutóbbi kijelentésem, ezért az utolsó pillanatban utánanéztem, így bizonyosan állíthatom, tévedtem: Izlandon sivatag igenis van! Mégpedig fekete. A vulkáni utóműködések következtében leülepedett hamu, melyen gyakorlatilag semmilyen élet nem képes kibontakozni. Nos, ha van sivatag, akkor az innen származó desert rock is hiteles. Pont.

8/10

 volcanova-bandfoto-2020.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4916192308

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.