MESSIAH - Fracmont (2020)

2020. szeptember 11. - Chloroform Girl

messiah_fracmont.jpg

Ne tévesszen meg senkit a név; a Messiah nem holmi fehér-metal hittérítő banda, sőt, épp ellenkezőleg! Bár így 2020-ban azt hiszem, sokkal nagyobb lázadás lenne a kereszténységet támogató, mintsem azt ellenző dalokat írni, de az 1985-ben alakult svájci brigád küldetése - ahogy azt a szeptember 11-én debütáló albumuk is egyértelművé tette - nem a stílus megújítása.

A Messiah neve nem ismeretlen a metalszíntéren: első albumukat 1986-ban adták ki, és azóta kisebb-nagyobb szüneteket tartva sorra jelentették meg az istenkáromlónál istenkáromlóbb anyagokat, némi társadalomkritikával, és úgy általában sötét és gonosz dolgokkal megtűzdelve. Azonban a legutolsó ilyen szünetük hosszabbra sikerült a szokásosnál: a banda 1994-ben adta ki utolsó nagylemezét, és amikor 2018-ban ismét összeültek, először egyáltalán nem volt nekik tervben egy újabb korongot kihozni. Aztán rájöttek: mi jobb módja lehet az élő újraegyesülés promotálásának, mint egy új album?

Bevallom, sok ihletet hallottam már lemez kiadására a rock-metal színtéren, de a promóciós céllal írt lemez egészen új volt számomra. Azonban kit érdekel a motiváció, amíg az eredmény jó, nem? A problémák akkor kezdődnek, amikor nem a „jó” szócska jut eszünkbe először a produktumról, hanem a „miért”. És ilyenkor bizony a „promóciós céllal” válasz gyengécske kifogásnak minősül.

Járt utat járatlanért el ne hagyj, tartja a mondás, és ez így is van, ha az ember iránytű nélkül követ egy felfestett turistajelzést, azonban ha metalról van szó, az ember elvárna némi kitörést a normákból. A „Fracmont” gond nélkül hozza a jól bejáratott thrash/death receptet: karcos hangon odamondogatott szövegek, mély, nyers, puritán riffek, nulláról százra felpörgő gitárszólók a legváratlanabb pillanatokban, és persze rendkívül gonosz szövegek.

És hát cipőt a cipőboltból, ha már a szólás-mondásoknál tartunk: a Messiah tökéletesen adja a korabeli death/thrash hatásokat, hogyha még sosem hallottam volna ilyet, biztosan oda meg vissza lennék attól, hogy mekkorát lázadnak. Azonban nekem tizenhat évesen a Slayer is éppen hogy megbirizgálta a receptoraimat, hiszen sok víz lefolyt már a Sztüxön a nyolcvanas évek óta, már egészen más ingerekre van szükség ahhoz, hogy a mai hallgatóságot felhergeljük. Így hát nem tudom lerázni magamról azt az érzést, hogy ez az album olyan, mint amikor egy modern vizsgálólaborba felvesznek egy nyugdíj előtt álló kollégát, aki már mindent látott karrierje során, kivéve érintőképernyőt és Windows 10-et.

A latin nyelvű betétek számomra klisésen hatnak, és még egy katolikus gimnazistát sem lehet velük megijeszteni - főleg, hogy ők valószínűleg még értik is. A Morte Al Dente elejére bevágott gyerekgügyögés teljesen indokolatlan; értem én, hogy valamiféle morbid ellentétet akar képezni a dögnehéz, egyébként halálosan menő riffekkel és a pesszimista szövegekkel, de nagyon erőltetett. Ennél talán már csak a Throne Of Diabolic Heretics intrója kellemetlenebb, ahol a Schubert-féle, egyébként kiváló Ave Maria-t szakítják félbe kíméletlenül, teljesen középszerű metalriffekkel.

Sokszor az volt az érzésem, hogy a vokál helyett a gitárok viszik a hátukon a darabokat, és ez jól is volt így, mert a gitártémák energikusak, kemények, fantáziadúsak, és szerintem lényegesen jobban hangosítottak, mint az ének. A vokál, mely pedig a másik nagy problémám volt. Senki sem vádolhat azzal, hogy megszállott rajongója vagyok a tiszta éneknek, a szervezetemnek átlagosan napi egy-fél óra hörgésre, torokhangra, sikításra, üvöltésre van szüksége, hogy optimális szinten funkcionáljon. De Andy Kaina teljesen egyhangú, félig hörgés, félig mondóka stílusú technikája hamar unalmassá vált számomra.

Ami viszont a lemez csúcspontja volt, hogy ne csak panaszkodjak, az a Dein Wille Geschehe. Nem gondolom, hogy probléma lenne a zenekar angoltudásával, de valahogy az anyanyelvük mégis sokkal jobban áll nekik. Ezen kívül ez a legenergikusabb darab az albumról, kifejezetten sodró, lendületes riffekkel operálnak, a vokálba becsúszik egy újabb hang is, és ha dobálóznak is klisékkel, hála Istennek egy szót sem értek belőle. Mert őszintén szólva az „evil” szó elnyújtott hörgése újra meg újra (lásd Urbi Et Orbi) sajnos az ellenkező hatást váltja ki belőlem, mint aminek szánták. Hacsak nem az volt a szándék, hogy arcomat a tenyerembe temetve kínosan nevessek, mert akkor csont nélkül elérték a céljukat. Nagyon kell szeretni ezt a stílust ahhoz, hogy az ember a „Fracmont”-ot fenntartások nélkül élvezze.

6,5/10

messiah_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5816198184

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.