Dead Lord - újabb retro-rock formáció, akik a hetvenes években rekedtek, pontosabban szívesen visszapörgetnék az idő kerekét a rockzene hőskorába. Sokan vagyunk így ezzel. Jómagam ez említett évtized legvégén láttam meg a napvilágot (valahogy úgy, mint a Black Sabbath "Born Again" lemezének borítóján az a cukiság), ebből kifolyólag nem is élhettem meg igazán a hetvenes éveket, de az akkoriban készült alapvetések teszik ki a kedvenceim zömét.
Szeretem a Thin Lizzyt, de nem mondhatni, hogy túl sok időt töltöttem volna eddig a munkásságuk tanulmányozásával. Ahogy a svéd Dead Lord sem jutott el hozzám egészen mostanáig (ez mondjuk csak féligazság, ugyanis a nevüket számtalanszor olvastam már különböző rockmagazinok hasábjain, de valamiért nem vettem a fáradtságot belehallgatni a lemezeikbe).
A Thin Lizzy neve azért merült fel rögtön a recenzió legelején, mert már az album első másodpercei őket idézik, de nincs ez másképp a továbbiakban sem. Mondhatni, hogy az album egésze a Thin Lizzy szellemiségében fogant. Sőt, a Dead Lord komplett munkássága is, náluk ez valószínűleg afféle alapkoncepció lehet. Engem sosem zavart az ilyesmi, egészen addig nincs ezzel baj, amíg nem kezdenek el konkrét nyúlásokat alkalmazni.
Jelen esetben ha a Dead Lord élne is ezzel a lehetőséggel, akkor sem tudnám ezt a szemükre vetni, ugyanis nem vagyok egy nagy Lizzy-szakértő. Az egyszer biztos, hogy a zenéjük teljes egészében a legendás ír banda stílusának a leképzése. Hakim Krim vokálja pedig a Fates Warning énekesének, Ray Aldernek az orgánumát juttatja eszembe.
A 2012-ben alakult stockholmi hard rock banda tehát nem árul zsákbamacskát, ők egészen biztosan jó néven veszik azt, ha a Thin Lizzy-hez hasonlítják a muzsikájukat. A Century Media Records gondozásában 2020. szeptember 4-én "Surrender" címmel megjelent negyedik nagylemezük is ékes bizonyítéka mindannak, amit eddig leírtam róluk.
Az album lendületes nyitánya a Distance Over Time című dal, mely rögtön egy akkora Thin Lizzy hasonulás, mint a ház. A második Letter From Allen St. pedig csak még jobban erősíti ezt a vonalat. Kellemes, bulizós, vidám dalok ezek, olyanok, melyeket egy kereskedelmi rádió is lazán a műsorára tűzne. Először gondolkodóba estem, hogy érdemes-e a dalokat egyenként kielemezgetni, de aztán rájöttem, hogy felesleges, mert akkor mindegyiknél le kellene írjam ismét a dublini banda nevét…
Maradjunk annyiban, hogy az album rendkívül egységes, nincsenek rajta sem töltelékdalok, sem pedig stílusbeli elkalandozások. Kiszámítható, ellenben megbízható, korrekt anyag. Egészen biztosan nem fognak akkora babérokra törni, mint anno a Thin Lizzy, de jelenleg más szelek fújnak ugyebár.
9/10
