OCEANS OF SLUMBER - Oceans Of Slumber (2020)

2020. szeptember 16. - Kovenant

press_cover_01_15.jpg

A Texas állambeli Oceans Of Slumber az utóbbi időszak egyik legérdekesebb formációja, melynek azonban valahogy sosem sikerül elérnie azt a pozíciót vagy elismertséget, mely már legalábbis a 2016-os "Winter" albumuk óta kijárna neki. Kétségtelen tény, hogy választott stílusuk, a doom és death elemekkel súlyosbított progresszív metal korántsem milliók játszótere, de zenéjük minősége alapján már bőven ott kellene lenniük a színtér nagyágyúi között.

Dobber Beverly dobos és fő dalszerző által 2011-ben megalapított csapat egyik legnagyobb erőssége az egészen szenzációs hanggal megáldott Cammie Gilbert afroamerikai énekesnő, aki szó szerint a szívét-lelkét beleadja a dalokba és tulajdonképpen már csak miatta is élmény minden egyes lemezük. A Century Media gondozásában szeptember 4-én megjelent negyedik korongjuk, az "Oceans Of Slumber" már a harmadik vele készült anyaguk. A 2016-os "Winter" remek bemutatkozás volt (kritikánk ITT olvasható), de a 2018-as "The Banished Heart" számomra egy kisebbfajta csalódással ért fel (recenziónk ITT található).

Az előző lemez egy éjsötét, áthatolhatatlanul és gyakran szinte befogadhatatlanul sűrű, kavargó massza volt, melyből egész egyszerűen hiányoztak a memorizálható dalok, refrének: mintha egyfajta önterápia lett volna a "The Banished Hearts" az együttes számára, hogy mindenféle kompromisszum nélkül kiadjon magából minden fájdalmat és megpróbáltatást. Ráadásul iszonyatosan hosszú is volt, mely tovább bonyolította a hallgatói befogadást, hasonlóan Tori Amos elmúlt évtizednyi életművéhez.

Nos, azóta sok minden történt a banda háza táján: kis túlzással a Beverly-Gilbert duó és Mat V. Aleman billentyűs körül lecserélődött a teljes társaság. Jessie Santos és Alexander Lucian gitárosok, valamint Semir Ozerkan basszusgitáros pótolta a távozókat, de természetesen az Oceans Of Slumber alapvető zenei jellemzői, atmoszférája nem változott: iszonyatosan súlyos, érzelmileg gyakran szinte letaglózó, rendkívül komplex progresszív metal ez, melynek minden dala komplett hullámvasút, annyi téma- és tempóváltás található benne.

Ahogy megkaptam a promóanyagot, egyből hátra is hőköltem, mert bizony az új korong is bő hetvenperces: a tizenkét tétel között két instrumentális átkötés, afféle hangulatoldó darab is szerepel (Imperfect Divinity, September), de ettől még itt bizony hat-hétperces dalszörnyetegek gördülnek elő a hangfalakból, melyek maximális odafigyelést és ráhangolódást követelnek.

A lemez egyértelmű csúcspontja és egyben leginkább fülbemászó tétele a remek refrénnel rendelkező A Return To The Earth Below, de hasonlóan érdekes és egyébként a korong átfogó hangulatából kicsit ki is lógó, leginkább talán egyfajta modern pop-rock tételre emlékeztető To The Sea. A Pray For Fire és a The Adorned Fathomless Creation a progresszív metal rajongói számára nyújthat régen nem hallott élményt: ahogy az előbbi a klasszikus prog-rock balladából átmegy valami egészen libabőröztető módon ultrasúlyos black/death darálásba, az tényleg tanítani való.

A The Colors Of Grace című csodaszép akusztikus lírában a brit gót rock banda, az Antimatter főnöke, Nick Moss énekel szenzációs duettet az énekesnővel, a záró Type O Negative-feldolgozás, a Wolf Moon (Including Zoanthropic Paranoia) pedig már tényleg csak a jéghegy csúcsa. Sokszor eszembe jutott egyik örök kedvencem, a holland The Gathering néha trip-hopos, elvarázsolt zenei világa is: habár az Oceans Of Slumber jóval súlyosabb, extrémebb zenei elemeket is használ a hollandok főleg Anneke-korszakához képest, az a fajta játékosság és szabadság világosan megjelenik az amerikai csapat zenéjében is. 

Dan Swanö végezte az anyag végső keverését egyébként, szóval a hangzás is nagyon rendben van. Bár a legelső, még Cammie Gilbert nélkül készült lemezüket nem ismerem, úgy érzem, hogy a Texas állambeli együttes most készítette el legjobb korongját. Egyetlen másodpercre sem kalandozott el a figyelmem, nem kezdtem el feszengeni a feleslegesnek tűnő komplexitás vagy instrumentális virgázások közben, ugyanis ilyenek itt nincsenek.

Minden dal a helyén van, tökéletes kompozíciós ívet jár be, nem találtam egyetlen céltalan kitérőt vagy témát sem: egyszóval az "Oceans Of Slumber" csodaszép anyag, kellő mélységgel és mondanivalóval. A zenekar természetesen most sem tagadja meg önmagát, azaz itt senki sem várjon céltalan, önfeledt metaldarálást: sokkal inkább elgondolkodtató, felkavaró zenei élményt nyújt az album, mely Cammie Gilbert hangja által mégis valamiféle pozitív, felemelő végkicsengést kap, éles ellentétben a "The Banished Heart" atmoszférájával.  

Nagyon kellemes meglepetés tehát az új Oceans Of Slumber-korong: örülök, hogy sikerült visszatérniük a helyes csapásirányra és egyben az év egyik legerősebb progresszív metal lemezét is sikerült megalkotniuk. Tudom, hogy sokszor elsütöttem ezt már, de az év végi listánkon - ha valami eget rengető nem történik addig - minden bizonnyal helyet fog kapni.

9/10

oceans_of_slumber_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4816203518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.