Rozsdagyár

NAPALM DEATH - Throes Of Joy In The Jaws Of Defeatism (2020)

2020. szeptember 17. - Kovenant

napalm_death_cover.jpg

Mindig jókat röhögök a fiatal, feltörekvő bandák azon siralmain, hogy az idősebb, több évtizedes pályával rendelkező zenekaroknak ideje lenne visszavonulniuk, mert elveszik a helyet előlük és így ők nem tudnak érvényesülni. Mintha az életkor, a származás vagy valamilyen egyéb személyes jellemző befolyásolná az adott zenész által megírt dalok vagy lemezek minőségét! Az természetesen igaz, hogy vannak sajnos kellemetlen ellenpéldák és az évek előrehaladtával a színpadi produkció színvonala is arányosan csökken, de a versenyben nem mások elgáncsolásával, hanem saját jogon kell érvényesülni.

Sosem kedveltem különösebben a grindcore-t, ámde a Napalm Death valahogy mindig is kivétel volt. Az ezernyi, rajtuk felnőtt és az általuk a '80-as évek utolsó harmadában elkezdett úton kitartóan járó zajbrigád teljesítménye számomra jórészt értékelhetetlen és a három-négy másodperces zenei viccek és szösszenetek legfeljebb az S.O.D. nevű legendás banda debütalbumán sültek el jól. A brit csapat azonban más: az eszement zúzás náluk kivételes zeneiséggel párosul, ráadásul kreativitásban mindig is köröket vertek a követőikre vagy akár kortársaikra is.

A banda legújabb periódusa pedig egyszerűen szenzációs: 2006 óta egy olyan emelkedő pályára álltak, mely egészen egyedülálló egy majd' negyvenéves együttes életében. A 2015-ös "Apex Predator - Easy Meat" egyértelműen a Napalm Death karrierjének egyik (hanem a) csúcspontja és igen nagy kérdés volt, hogy mit is kezd ezek után a brigád. Az sem segített az irányok kitalálásban, hogy úgy tűnik, Mitch Harris gitáros most nem igazán vett részt a dalszerzésben, ámbár a gitársávokat ő játszotta fel a "Throes Of Joy In The Jaws Of Defeatism" című új lemezre, mely ismét a Century Media gondozásában jelenik meg szeptember 18-án.

Már ha vannak egyáltalán gitársávok: ugyanis több tételben Shane Embury szénné torzított, lehangolt, szétbarmolt bőgője szállítja le ezeket az istentelen darálásokat, nem is beszélve arról, hogy ezenkívül is számtalan meglepetés vár ránk. Ha ma valaki azt mondaná, hogy a Napalm Death grindcore zenét játszik, az bizony úgy hangozna, mintha Dosztojevszkijre krimiíróként hivatkoznánk. Az alap lehet hogy az, de amit itt ezek a bő ötvenes brit úriemberek művelnek, arra az embertelen még enyhe kifejezés.

Ugyanis itt minden van, amit csak extrém metalnak nevezhetünk: D-beat, crust punk, hardcore, thrash, black metal, no meg leginkább avantgárd indusztriális metalként jellemezhető zajrettenet, melynek hallatán a szintén szigetországbeli Anaal Nathrakh (mely új albumával egészen más irányba tűnik mozdulni) a korai nyugdíjba vonuláson kezdhet hamarosan gondolkodni.

Az új lemez dalai átlagosan olyan három-három és fél percesek: tizenkettő található belőlük a mindösszesen majd' háromnegyed órás anyagon, azaz itt bizony jól körüljárt, kidolgozott és bőven kifejtett dalok sorakoznak, nem egyfajta poénos, tíz másodperces darálások. Már csak emiatt (no meg a szenzációs előző korongjuk okán) is nagyon nagy várakozásokkal ültem le a promóhoz és nem hogy nem kellett csalódnom, hanem enyhén bambán, agyzúzottan álltam fel a lejátszó mellől.

Itt ugyanis olyan tudatos, precíziós, de mindvégig követhető és átélhető brutalitás zajlik, amilyet nem igazán találhatunk máshol. Mark Greenway köpi, üvölti, darálja, okádja felénk a zenekar által abszolút igazságként megélt mondanivalót és ez így is van rendjén: ha valaki nem hisz abban, amit közölni akar művészetével, akkor leginkább bérbedolgozóként érvényesülhet a legközelebbi falunapi vigasságon. Bár tőlem semmi sem állhatna távolabb a Napalm Death szocialista, neo-marxista, egalitárius, progresszív megközelítésétől, nagy ívben teszek a szélsőbalos toposzokra, mert a zene az egész egyszerűen letaglózó.

A lemez fő témája egyébként a másik ember: a másik ember érzékelése, kezelése és a másságra adott reakció. Természetes módon illeszkedik ebbe a migráció, a különböző kisebbségek helyzete, illetve a nacionalizmus, protekcionizmus kérdésköre. A Napalm Death sosem csinált titkot politikai alapállásából és ez most sincs másként. 

Nem tudom, talán a most új erőre kapó és egyre félelmetesebb mértéket öltő koronavírus-járvány miatt is, de az egész albumnak van valamiféle világvége hangulata: mintha az emberi civilizáció füstölgő romjai között a koncért marakodó kutyák vagy farkasok küzdenének egymással acsarkodva. A címadó tétel kezdése, az a szinte már nem is humán, inkább szubhumán üvöltözés az tényleg libabőröztető. Greenway nem igényel stúdiós varázslást ahhoz, hogy hangja legyalulja a homloklebenyünket. 

A korong utolsó három tétele egyébként is egyfajta visszatérés a gyökerekhez: death-grind hibridek hatolnak a hallócsontjainkig a pszichedelikusabb, szinte lebegős Amoral című tételt követően. Fogalmam sincs, hogy a britek honnan szedik elő ezeket a témákat és atmoszférát: a tizenhatodik soralbumnál ez tényleg elképesztő. Aki pedig olyat akar hallani a csapattól, amilyet még tőlük, de igazából a színtérről senkitől sem, az pörgessen vissza a Joie De Ne Pas Vivre indusztriális blackened crust őrületéig, aztán fejezze be ezt a rémálmot a totálisan szétcseszett, delíriumszerű A Bellyful Of Salt And Spleen című záródarabbal.

Tényleg öröm egy ilyen lemez: gondoljunk csak bele, mennyire képes effajta kreativitásra bármely másik negyvenéves metalbanda. Valóban lenyűgöző ez és bár a mai Napalm Death-nek már nem sok köze van az 1981-ben létrejött alapzenekarhoz, ez a pályaív valóban példátlan.   

10/10

napalm_death_promo_1.jpeg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr716203806

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2020.09.17. 19:30:06

"Mindig jókat röhögök a fiatal, feltörekvő bandák azon siralmain, hogy az idősebb, több évtizedes pályával rendelkező zenekaroknak ideje lenne visszavonulniuk, mert elveszik a helyet előlük és így ők nem tudnak érvényesülni."

Hogy néz ki pontosan az ő szemszögükből ez a folyamat? Mert az már ismeretes, hogy a zeneipar is úgy működik ahogy elnézem, hogy:
"Na kéne most még egy északi zenekar valami szépfiúval meg egy dögös nőcivel, az nem baj ha uncsi a zene, azt fogják szeretni, ami a divat, mert a rockerek 80%-a is csak egy divatmajom fiatal, és felnőve úgyis popot hallgat a legrosszabb fajtából, a rádióból, csak divatos legyen."

Szerintem lehet benne valami igazság, a mostani divatzenekarok léte a bizonyíték, meg őszinte leszek legutóbb mikor yutun láttam, hogy axl vénemberként, boccs levegőt se kapott és az egész szánalmas volt, mert látszott, nem képes elfogadni a tényt, hogy annak az időszaknak vége.

"de a versenyben nem mások elgáncsolásával, hanem saját jogon kell érvényesülni."
Ezt úgy írod, mintha az idősek más módszerrel akarnák megtartani a helyüket.

Ez az élet minden területén így megy, nem hiszem, hogy oktalan a panasz.
süti beállítások módosítása