ENSLAVED - Utgard (2020)

2020. október 02. - Kovenant

enslaved_utgard_artwork.jpg

Az elmúlt pár évben a norvég progresszív black metal csapat, az Enslaved egyfajta kultikus státuszt ért el, illetve olyan hivatalos elismerésekben is részesült, melyekről a hozzájuk hasonló zenészek legfeljebb csak egy erősen túltolt szombat éjszakát követően fantáziálnának, amit aztán gyorsan igyekeznének is elfelejteni. Többek között Ivar Bjørnson gitáros/dalszerző magától a norvég kormánytól kapott felkérést 2014-ben Einar Selvikkel (Wardruna) egyetemben, hogy a norvég alkotmány megalkotásának kétszázadik évfordulójára zenei művet írjanak.

Egészen elképesztő az az ív, melyet a '90-es évek elején beindult norvég black metal vonal képviselői bejártak. Számtalan ágra-alstílusra oszlott már ez a színtér is, hasonlóan a többihez, de úgy érzem, hogy a legelőremutatóbb, legkreatívabb dolgokat rendre ezek a bandák alkotják meg. Borknagar, Arcturus, Enslaved, Darkthrone, Mayhem, Satyricon, az Emperor-főnök Ihsahn anyagai: majd' harminc éve jönnek ki az újabb és újabb albumok, melyek óriási távolságra járnak már a korai idők kaotikus, csörömpölős necro-hangzásától, mégis beazonosíthatóak a közös zenei gyökerek és a megközelítés.

Az Enslaved soraiból az elmúlt pár évben két alaptag is távozott: Herbrand Larsen (szintetizátor, tiszta ének) 2016-ban, míg Cato Bekkevold (dob) 2018-ban ment el, helyükre Håkon Vinje és Iver Sandøy érkeztek, azaz az "Utgard" az első korongjuk ebben a felállásban. Az előző két albumuk is remekül sikerült (a kritikák ITT és ITT olvashatóak), de igazából melyik lemezük nem? A csapat az évek során annyi irányba tolta ki a black metal határait, annyi hatást olvasztott magába, hogy tulajdonképpen minden anyaguk külön kis zenei világot alkot, habár az alapvető jellegzetességeik máig megmaradtak.

Ma már a '70-es évek pszichedelikus, illetve progresszív rockja éppúgy része az Enslaved atmoszférájának, mint a tradicionális feketefém vagy éppen a folk metal. Az együttes dalszövegei mindig is az északi ógermán, viking mondavilágon és mitológián alapultak és ez most sincs másként. Utgard vára vagy erődítménye Jötunheim, a kő- és fagyóriások országának fővárosa, ahol Útgarða-Loki, az óriások királya élt és aki megküzdött és csapdába csalta Thort magát is. "Utgard" a címe a brigád tizenötödik stúdióalbumának is, mely a Nuclear Blast kiadó gondozásában jelent meg október 2-án.

Grutle Kjellson elmondása szerint Utgard egy metafora, egy ezoterikus helyszín, az álmok, a tudattalan birodalma, ahol a rációnak nincs hatalma. Félelmetes, bizarr hely, ahonnan az őrület, de egyúttal a kreativitás és a humor is ered. Ennek megfelelően az új korong egyszerre nyúl vissza a banda korai időszakának nyersebb, durvább black metaljához, de egyúttal folytatja azt a progos, pszichedelikus irányt, melyet az Enslaved már legalább a 2008-as "Vertebrae" óta követ.

Aki a norvégokban pontosan azt a kavargó zenei masszát szereti, melyben akadálytalanul olvadnak össze az elsőre egymással nem harmonizáló elemek, hogy valami egészen egyedi kerekedjen ki belőlük, az nem fog csalódni. Az Urjotun című tétel leginkább elektronikus indie-rocknak nevezhető pattogó szinti-ütemeivel, de természetesen a középrészen csak beüt a black metal. A dzsesszes elemek főleg a gitárszólókban és -futamokban érhetők tetten, míg a záró Distant Seasons leginkább modern pop-rockos atmoszférában teljesedik ki.

Ami azonban már elsőre feltűnik, hogy az "Utgard" sokkal töményebb, harapósabb és nehezebben megközelíthető korong, mint elődei, az "E" vagy akár az "In Times". Hiányoznak azok a többszólamú vokálok vagy kórusok, illetve azok az atmoszferikus, elszállós részek, melyek segítették korábban a befogadást. Az új anyag címéhez és témájához mérten szigorúbb, sötétebb, komorabb: ez alól valóban csak a zárótétel a kivétel, mely kis túlzással ráférhetett volna egy Fleetwood Mac albumra is. 

Óriási klisé kijelenteni, de a tíztételes, háromnegyed órás lemez megismerésére valóban időt kell szánni, nem is keveset. Hallhatóan óriási munka fekszik az anyagban a zenészek részéről és ezt illik meghálálni a figyelmünkkel. Nem is beszélve arról, hogy ez korántsem jelent kötelezettséget, sokkal inkább zenei élvezetet: nagyon ritkán hallani ilyen teljes művészi szabadságban és öncélúságban megvalósított felvételt bármilyen együttestől. 

Teljesen egyértelmű, hogy Kjellsont és Bjørnsont jó értelemben fogva tartja hazájának múltja, öröksége, identitása: a legszebb fogság ez, melyből az ember nem akar kitörni. A két norvég anyagaiból az is kitűnik, hogy maguknak zenélnek, nem érdeklik őket a rajongói, kiadós vagy szakmai elvárások és éppen emiatt lesz mindig más az aktuális lemez, ezért nem válik soha unalmassá az Enslaved zenéje. A zenekar egyike azon kevés kortárs bandáknak, melyek esetében gyakorlatilag kizárt részemről a csalódás. Két-háromévente mindig előállnak valamivel, amivel kicsit mindig visszahozzák a hitemet a rockzenében és helyrebillentik a lelki békémet. 

Érdekesen alakul lemezfronton egyébként 2020: a koronavírus miatt rendkívül gyászos év ez, de mégis sorra jönnek ki a jobbnál jobb korongok, olyannyira, hogy lassan meg is telik az idei toplistánk. Mert természetesen mondani sem kell, hogy az Enslavednek ott a helye, naná, hogy igen!

10/10

enslaved2020c.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1116224054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.