SIX FEET UNDER - Nightmares Of The Decomposed (2020)

2020. október 03. - Kovenant

sfu-notd-cv-3k_1.jpg

Chris Barnes a régisulis death metal olyan jelensége, mint mondjuk Abbath a black metal színteréé: régi nagyságuk már jórészt a múlté, de sokan rajonganak értük, igazából már csak nosztalgiából, jelenlegi teljesítményük pedig nem igazán hasonlítható össze egykori önmagukkal. Mindketten sokat tesznek azért, hogy lerombolják saját nimbuszukat, de a rend kedvéért azért mondjuk el, hogy lemezfronton (eddig) korrekt produkcióval álltak elő, legyen bármilyen botrányos vagy megkérdőjelezhető színpadi (vagy azon kívüli) teljesítményük.

Nos, ennek most vége: a Chris Barnes egykori Cannibal Corpse-frontember vezette Six Feet Under a Metal Blade kiadó gondozásában jelentette meg "Nightmares Of The Decomposed" címmel (a feldolgozáslemezeket nem számítva) tizenharmadik soralbumát és hát bizony van okunk a csodálkozásra (hogy finoman fejezzük ki magunkat).

Megszokhattuk már, hogy minden SFU-korong szinte új felállásban készül, de legalábbis mindig más írja meg a zenét, azaz Barnes az egyetlen állandó pont a bandában: nyugodtan nevezhetjük ezt szólóprojektnek, nincs is különösebb baj ezzel. A csapat a középtempós, groove-os, a riffek erejére épülő death metal zászlóvivője: nagyon erősen érződik zenéjükben a frontember AC/DC-rajongása, mert a Six Feet Under zenei megközelítése miatt nyugodtan lehetne a brit-ausztrál hard rock banda halálfém megfelelője. 

Előző, 2017-es "Torment" című anyaguk kifejezetten jól sikerült: Jeff Hughell basszusgitáros írta teljes egészében a korongot és aki fogékony erre a fajta muzsikára, azt nagyon alattomos módon volt képes beszippantani a lemez mániákus, groove-os riffelése (kritikánk ITT olvasható). Az új albumon most Jack Owen és Ray Suhy gitárosok dolgoztak, akik közül az előbbi még a Barnes-féle időkben nyűtte a húrokat a Cannibal Corpse soraiban, úgyhogy egyfajta huszonötödik évfordulós íze is lett a dolgoknak. 

A Six Feet Under kötelékében mindig kiváló zenészek dolgoztak és ez nincs másképp most sem. Két kivétellel (a nyitó Amputator és a záró Without Your Life nótákról van szó) csupa középtempós darálás sorakozik itt, melyekben néhány jól elhelyezett, kifejezetten remek szólót is találhatunk, a hangzás rendben van, van húzása az egésznek, szóval hangszeres téren nincs panaszkodnivalónk. De ideje rátérnünk az egész korong leggyengébb pontjára, mely sajnos bizony maga Chris Barnes.

Ha végigvesszük a metalszíntér azon frontembereit, akik akár több évtizedes, rendszeres koncertezéssel egybekötött pályát is maguk mögött tudhatnak, akkor bizony megállapíthatjuk, hogy ez a munka nem kíméli a hangszálakat. A korral és az idővel értelemszerűen változnak az adottságok, a hangterjedelem, de van néhány fájóan lesújtó példa is. Legyen elég most Geoff Tate (ex-Queensryche) és David DeFeis (Virgin Steele) neveit felhozni, akik bizony az elmúlt tíz évben saját maguk rombolták le mindazt az elismertséget, amit a '80-as évek közepétől létrehoztak. 

Nos, az új SFU-anyag címéhez méltóan egy tekintetben valóban rémálomszerű élményt tartogat hallgatóinak: ez pedig nem más, mint Chris Barnes énekesi teljesítménye. Az, amit a frontember produkál a dalokban, egész egyszerűen egyszerre elképesztő és lehangoló. A hörgésének semmi ereje, vékonyan, fájdalmasan erőtlenül énekel, teljesen hiányzik a dinamika a mélyebb regisztereiből, nyugodtan kijelenthetjük, hogy hangja elvesztette ezt a képességét.

Ami viszont totálisan szétviszi a maradék élményt és ami ráadásul teljesen értelmezhetetlen és nevetséges is, az a malacvisításra hajazó produkciója, melynek hallatán leginkább valamiféle totálisan betépett rajzfilmfigura vinnyogására asszociálhatunk, akit éppen agyonnyom Godzilla lába. Két dolgot nem értek ennek kapcsán: mit gondolhatott erről maga Barnes, illetve hogyan engedhette át ezt bárki is a stúdiós/produkciós/kiadós csapatból. Egész egyszerűen hihetetlen az egész: a Six Feet Under azért nem egy nyeretlen kétéves banda, hanem a teljes metalszíntér egyik veteránja, bárki bármit is gondoljon ma róluk.

Szóval hiába korrekt a zenei anyag, főhősünk ezt totálisan szétcsapja, de olyan mértékben, melyet régen hallhattunk a szcénában. Pedig lennének itt jó dolgok: a Migraine doom/sludge metalos hangulata például remek, ahogy a fentebb már említett szólók is. A Blood Of The Zombie szépen építkezik, a végére tényleg bedörren: ha valaki valami tényleg kiábrándítót akar hallani, az a Zodiac mellett ezt a nótát tegye be próbaképpen és képzelje el, hogy hogyan szólnának ezek a tételek egy kompetens énekes előadásában, mert ez az erőtlen nyekergés gyakorlatilag helyrehozhatatlanul összecseszi az egészet.

Hagyjuk is: nincs értelme tovább ragozni. Akinek még voltak kétségei Barnes pályájának irányáról, az tegyen magának egy szívességet, hagyja ki ezt a lemezt és emlékezzen a szép időkre. Self Imposed Death Sentence: ez a dalcím akár a frontember karrierjének kilátásairól is szólhatna. Tényleg fájdalmas ez.

6/10

six_feet_under_by_gustavo_abdiel_torres.jpg

Fotó: Gustavo Abdiel Torres

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4216226146

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.