HEATHEN - Empire Of The Blind (2020)

2020. október 08. - Kovenant

heathen_empire_of_the_blind_artwork.jpg

Fogalmam sincs, hogy miért, de egy-egy adott alstílus egész másképp szólal meg azon régi bandák előadásában, melyek az adott korszakhoz tartoznak, részt vettek az adott színtér kialakulásában, azaz annak a bizonyos érának a levegőjét szívták magukba a kezdetektől fogva. 

Ennek egyik legjobb példája egyik kedvenc szcénám, a klasszikus thrash metal: volt ugye az elmúlt nyolc-tíz évben ez az újgenerációs retro-thrash hullám, mely tulajdonképpen másból sem állt, minthogy fiatal srácok végigbogarászták a szüleik lemezgyűjteményét, majd kiválasztottak két-három kedvenc thrashbandát és annak manírjait, riffjeit, megoldásait bebiflázva, azokat összekutyulva adták ki forradalminak kikiáltott dalaikat és albumaikat (félreértés ne essék, nem a Vektor-féle zseniális progresszív thrash metalról beszélünk).

Ezek a bandák jó része aztán vagy nyom nélkül eltűnik a süllyesztőben egy-két album után vagy ráébred arra, hogy semmi értelme egy harminc évvel zenitje csúcsára ért stílust és annak legendáit majmolni és megpróbál óvatosan vagy éppen radikálisan változtatni megközelítésén, néha a felismerhetetlenségig átgyúrva saját zenéjét (itt a finn Lost Society juthat az eszünkbe).

Mostanában óriási divatja van az általában másodvonalas amerikai thrash metal bandák újjáalakulásának: ezek a csapatok gyakran sosem tudták kifutni az általuk óhajtott pályát, legfeljebb két-három korongig jutottak, aztán a kiadói bénázás vagy éppen a sikertelenség és csalódottság miatt beadták a kulcsot olyan 1990 körül. A Sacred Reich és az Exhorder is albumot adott ki 2019-ben, több évtizedes hiátust áthidalva (kritikáink ITT és ITT olvashatóak).  

Bár én nagyon óvatosan közelítek az effajta nagy összeborulásokra és visszatérésekre, azt el kell ismernem, hogy a fenti két banda, de különösen az Exhorder új anyaga kegyetlenül jól sikerült tavaly. Ebbe a sormintába illeszkedik most a Bay Area környékéről származó Heathen aktuális korongja is, mely a Nuclear Blast gondozásában szeptember 18-án jelent meg.

A bandát még 1984-ben alapította meg Lee Altus gitáros, rá egy évre csatlakozott Dave White énekes és tulajdonképpen ők tekinthetők a Heathen magjának, hiszen az elmúlt harminchat évben sorra cserélődtek körülöttük a zenészek. 1987-ben, majd 1991-ben jelentkeztek egy-egy albummal, hogy aztán 1993-ban beszüntessék tevékenységüket. 2001-ben a Chuck Billy és Chuck Schuldiner orvosi költségeinek fedezésére létrejött jótékonysági koncertre álltak össze újra, de 2009-ig kellett várni a rajongóknak az újabb stúdióanyagra.

Lee Altus 2005-ben állandó jelleggel csatlakozott az Exodus felállásához, így tulajdonképpen a Heathen afféle hobbiprojektként működik: a különböző előnyös fesztivál- és turnéfellépésekre nem szoktak nemet mondani, de Altus számára jól érezhetően az Exodus az első. 2019 elején azonban nekiálltak negyedik soralbumuk munkálatainak.

Ha a Big 4 az első vonal, a Testament-Exodus-Death Angel a második, akkor a Heathen valahol az amerikai thrash metal színtér harmadik vonalában helyezkedik el és ez most nem minőségi rangsorolás. Egész egyszerűen az aranyérában annyi kiváló együttes működött egy időben, hogy sokaknak nem jött össze az a siker, mint ami a legnagyobbaknak. Ez jórészt bizony szerencse dolga: a Heathen mindig is remek muzsikát játszott és nem lövök le nagy poént, hogy ez most sincs másképp.

A brigád sosem a száraz darálás megszállottja volt, de progresszív ízekkel sem lehet őket jellemezni: leginkább a tradicionális heavy metal és a thrash riffelésének elegyét találhatjuk meg dalaikban, ebben kissé az újabb kori Artillery munkásságra emlékeztetnek. Altus egészen kiváló szólói, illetve David White agresszív, de egyben melodikus vokálja vezeti egyértelműen az albumot, mely bő háromnegyed órában, az instrumentális intróval és outróval együtt tizenkét tétellel mutatja meg, hogy mi fán terem a régisulis, mégis bitang módra megdörrenő thrash metal a XXI. században.

Visszatérve a bevezetőben írtakhoz: újra és újra megbizonyosodom afelől, hogy valóban a régi nagyokra kell bízni a korábbi stílusokat. Az In Black kezdő, szikár riffelését tényleg tanítani kellene például és meggyőződésem, hogy ilyen színvonalon és ilyen hitelességgel a thrash metalt egyetlen fiatal banda sem fogja tudni játszani soha, varrjanak fel akárhány bandalogót a farmermellényükre. Remek album, 2020-ban eddig a maga színterén talán a legjobb.  

9,5/10

heathen2020a.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6216228376

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.