Rozsdagyár

LEIRU - Idő (2020)

2020. október 23. - Chloroform Girl

cover_51.jpg

A zalaegerszegi Leiru-nál kevesen érdemesebbek az underground jelző birtoklására. Új, és egyben első lemezük, az „Idő” úgy hangzik, mintha az ember porosodó kazettagyűjteményét szelektálva szaladt volna bele egy érdekesnek tűnő darabba, és tette volna be a lejátszóba; bár hangzásuk egyedi, semmi modern nincs benne, mintha az „Idő”-t egyszerűen harminc évig elfelejtették volna kiadni.

A félórás album hangulata megfoghatatlanul melankolikus; magán hordozza a nyolcvanas, kilencvenes évek heavy és black metaljának kesernyés utóízét és éjsötét hangulatát, valamint nem tolja át zenéjét a mai extrém metalra jellemző szélsőségekbe. Tremolo pengetés, helyenként némi zörgős blastbeat, de közel nem az az istentelen tébolyda jellemzi a Leiru zenéjét, melyet egy 2020-ban megjelenő black metal lemeztől elvárnánk.

Ami még élesen elválasztja az „Idő” dalait az általunk megszokott feketefém daloktól, az a vokál, vagy akár azt is mondhatnám, hogy ének. Bizony, elfelejthetjük a jól bevált károgást, ugyanis a lemezen gyakorlatilag csak tiszta ének szerepel. El-elcsúszó, meg-megremegő, de tiszta ének, melynek köszönhetően a szöveg nem bújik az érthetetlenség homályába, és a hörimöriből időnként el-elcsípett „darkness” és „satan” szavak helyett konkrét dalszövegeket kapunk.

Ezek a szövegek pedig főleg a létezés feleslegességét, személyes kapcsolatokat, jó és rossz álmokat, valamint szélsőséges érzelmeket boncolgatnak ködös, elvont, sötét költői képekbe burkolva. Refrén, verze persze nincs a dalokban, sőt komolyabb dinamizmus sem, a számokat inkább csak rákántálják a korai blackes darálásra, nem törekedve arra, hogy a végeredmény bárki számára kellemes legyen. Ebbe azonban ők büszkén bele is állnak; saját maguk állítják, hogy nem törekednek arra, hogy bármilyen üzenetet átadjanak, bármi hatással legyenek a külvilágra, önző módon, csak a maguk szempontjait szem előtt tartva szerzik dalaikat.

És pont ez a szabályoktól elrugaszkodás teszi őket olyanná, amilyenek. Mert bár a metal alapvetően az ellenállásról szól, a nagy lázadásban a mainstream szabályai ellen csak felhúzta menet közben a saját szabályrendszerét. Éppen ezért hat ugyanolyan felforgatóan a Leiru zenéje most, mint a nyolcvanas-kilencvenes években zenéjük ihletői, mint például a Darkspace vagy a - hatását egyértelműen éreztető - Black Sabbath.

Bár nem említik inspirációik között, bennem a korai magyar alternatív zenei szcénát is felidézte az „Idő” hallgatása. Nem tudnám megmondani, pontosan miért, de a gyerekkoromban akaratom ellenére hallgatott Európa Kiadó és a hozzájuk hasonló, korai magyar alter zenék jutottak eszembe róla, ezzel ismét csak felerősítve a lemez múltba révedő hangzását.

Persze az elmosódó, melankolikus, szabadversszerű ének mellett mégis csak teret kap a black metal, még ha a nyers, korai fajta is az. Kaotikus, de még nem a tökéletes ellen-zene, a tremolo pengetésen és a zörgős dobokon néha átverekszi magát egy-egy harmónia is. A riffek célja sem kizárólag a pusztítás, a Leiru képes sodró, magával rántó erejű dalokat írni anélkül, hogy nyers erejéből vesztene a zene.

Az ének mintha folyamatosan kicsit el lenne csúszva; nem hamis, de mintha egyáltalán nem lenne tekintettel a kíséretre. Ez azonban egyáltalán nem von le a hangzásból, sőt pont ezzel nyeri el azt a mindenre nagy ívben tevő, mindentől elszakadó, szomorú, sötét hangzást, mely annyira egyedivé teszi ezt a lemezt. Keserű, sötét, múltba révedő, öntörvényű anyag lett az „Idő”; aki meghallgatja, ne számítson kompromisszumra.

8,5/10

band_8.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8616255478

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása