Aki kritikával él valakivel vagy valamivel szemben, annak természetesen számolnia kell vele, hogy lesznek ezzel kapcsolatban bizonyos ellenreakciók, melyek a kritikust fogják kritizálni. Egy valamit azonban nem árt tudni: különbözőek vagyunk, különböző véleménnyel. A szubjektivitás sokak számára sajnos még mindig elfogadhatatlan jelenség (kivéve persze, ha egyezik az illető véleményével).
Nem szeretnék túlságosan mélyre ásni ebben a témában, mert csak érintőlegesen kapcsolódik ide. A lényeg, hogy senki ne várjon tőlünk objektív recenziókat, mert ilyesmi nem létezik. Nyilván terjedelemben, minőségben, stílusban vannak különbségek, de egységes, mindenki számára elfogadható írások valószínűleg sosem fognak a magazinunk hasábjain megjelenni.
Azt sem várhatja el senki, hogy egy adott lemezt ötvenszer meghallgassunk azért, hogy a lehető legtökéletesebb képet fessük le az anyagról, mert akkor olyan mértékben megritkulnának a beszámolók az oldalon, hogy az olvasók nagy része szépen továbbállna. Ezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy felületesen szoktunk foglalkozni egy-egy albummal. Én például igyekszem akkor is szimpátiát kicsikarni magamból, amikor nem tetszik egy lemez. És sajnos olyan is van, amikor a már kikerült kritika után nyílik meg számomra az anyag. Nem egyszerű ez. Egyébként mi is rajongóként közelítünk a dolgokhoz, nem kimondottan kritikusként.
A death metal színtér az egyik legérdekesebb szelete a rockzenének, ugyanis a sokak számára csak hörgésből és darálásból álló stílusirányzat bizony a látszat ellenére nagyon is zenei, mindemellett rendkívül változatos, szerteágazó. Itt van például az új Six Feet Under-album (tudom, meglehetősen furcsa, hogy pont ezzel példálózok, ugyanis a legtöbb magazin leértékelte), mely - az énekes, Chris Barnes elcseszett vokális teljesítményét leszámítva - hihetetlen jól sikerült szerintem. Bitang jó riffek és szólók sorjáznak rajta. Sajnálatos, hogy egy ilyen jól megírt anyagot így tönkrevágnak egy valóban minősíthetetlen énekteljesítménnyel.
A 2004-ben alakult death metal szupergroup, az Insidious Disease 2020. október 30-án jelentette meg második soralbumát a Nuclear Blast kiadó jóvoltából "After Death" címmel. Ha valaki esetleg nem tudná: a zenekar basszusgitárosa a mindenhol is játszó Shane Embury, az énekes Marc Grewe (Morgoth), a gitáros poszton Silenoz (Dimmu Borgir) és Cyrus (Susperia) alkotnak, a dobok mögé pedig Tony Laureano (Nile) ült be.
Szeretem azt, amikor már első hallgatás alkalmával megfog egy lemez és nem kell ezerszer átrágnom magam rajta ahhoz, hogy el tudjam dönteni, tetszik-e vagy sem. Nos, az Insidious Disease azonnal hatott. Nincsenek túlbonyolítva a szerzemények, fogós, könnyen memorizálható témák uralják a korong túlnyomó részét. Na nem mintha bajom lenne az összetett, komplex dolgokkal, csak ne legyen öncélú, kibogozhatatlan katyvasz.
Most is hasonlóképp érzek, mint a Benediction legutolsó produktumával kapcsolatban: az anyag egyszerű, hatásos, energikus és lényegre törő. Itt van például a mindenféle komplexitástól mentes, de mégis színes és nagyot robbanó nyitótétel, a Soul Excavation. Vagy a Betrayer, melyben az ének először tisztára olyan, mint John Tardyé, az Obituary énekeséé. Ügyesen váltogatják amúgy a lendületes és a lassabb, kimértebb dolgokat.
A Divine Fire doomos, vészjósló, komor gitártémával indít, majd felpörgetik a motorokat és beállnak a már jól megszokott tempóra. A doomos atmoszféra később aztán vissza-visszatér. Az Unguided Immortality is hasonlóképp építkezik: ezt a dalt is egy doomos téma vezeti fel, majd jön a punkos vadulás. Az Invisible Wart leginkább extrém metalnak definiálnám, a Born Into Bondage ismét sötét, kimért gitártémával nyit, aztán érkezik a szokásos durvulás.
A továbbiakban sem esik a színvonal, egységes, jól megírt lemez az "After Death". Leginkább a death és az extrém metal keverékeként tudnám jellemezni. Többnyire minimál témákkal operál, de hatalmasat üt. Hogy őszinte legyek, sokkal jobban tetszik, mint az új Necrot. Valószínűleg ez sem lesz a death metal történelem egyik megkerülhetetlen klasszikusa, de ajánlom mindenkinek, aki szereti az extrém zenéket. Shane Embury-rajongóknak pedig kihagyhatatlan.
8,5/10
