Rozsdagyár

SELBST - Relatos De Angustia (2020)

2020. november 02. - Kovenant

335172.jpg

A Debemur Morti Productions szépen lassan felkúszott a kedvenc lemezkiadóim közé: a francia istálló rendkívül igényes, az underground mélyrétegeiből származó anyagokkal áll elő meglehetős rendszerességgel és ezidáig nem kellett csalódnom egyetlen kiadványukban sem. A minőséget tartják szem előtt a mennyiséggel szemben: külön tetszik az is, hogy nem hígítják fel a kínálatukat, azaz nem kalandoznak el a legfrissebb, divatosnak gondolt, de évek múlva csak kínos emléknek tűnő trendek irányába (synthwave, trap metal és társaik).

Augusztus 7-én jelentették meg a Selbst második soralbumát "Relatos De Angustia" címmel: kortárs black metal korongról van szó, mely egyértelműen magán hordja a '90-es évek második feketefém hullámának norvég DNS-ét, de fényévekre is van attól, mert nyakig merül a post-black hatásaiba. Maga a zenekar története is megér egy misét: a csapat 2010-ben alakult meg kétfős projektként Venezuelában, de a csak N névvel szereplő multihangszeres úgy döntött, hogy elege van hazája radikálbalos katasztrófájából és Chilébe emigrált, ahol immár egyedül folytatta a dalszerzést.

Két megosztott lemez és egy EP után 2017-ben jelent meg az azonos című debütalbumuk. A "Relatos De Angustia" már egy négyfősre hizlalt felállást takar (gondolom, koncertezési célokból), de az ismert okok miatt ez most egy darabig legfeljebb a promóció szempontjából nézhet jól ki a fellépések híján. Bevallom, nekem már kicsit kezd elegem lenni az egyszemélyes black metal projektekből, melyek igen sokszor, az esetek legalább 70%-ban szimpla agymenésekre futnak ki. Nagyon csalóka dolog külső fül vagy kritika nélkül, csak magunkra hagyatkozva alkotni: szerencsére a Selbst produkciójában ezeknek nyomát sem találjuk.

Maga a zenekar neve is érdekes: Carl Jung svájci pszichiáter elméletéről van itt szó, mely a személyiséget meghatározó egyik archetípusként hozta létre a kifejezést. Ez a személyiség központi archetípusa, tulajdonképpen az isteni teljesség leképeződése. Ennek a személyiségrésznek a révén tudjuk felvenni Istennel a kapcsolatot, éppen ezért emberi létünk célja az ehhez való eljutás, a Selbst megismerése.

Ha beleássuk magunkat az angol nyelvű dalszövegekbe, az alapkoncepcióhoz illő filozofikus, elvont gondolatokkal találkozhatunk. Ehhez tökéletesen passzolnak ezek a melankolikus, hideg, depresszív témák, melyekben bőven találhatunk csodaszép dallamokat. Nem tudom, hogy miért, de a riasztóan komoly tartalom ellenére nálam azonnal betalált a korong. Talán egyszerűen csak jó időben, október-november fordulóján merültem el benne, amikor már maga az időjárás és a délután öt órai sötétség is kellő színpadi hátteret biztosít a befogadáshoz.

N maga felel mindenért, azaz a dalszerzés,  a gitárok, a basszusgitár, a vokál mind őt dicsérik. Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy a dobtémákat ki játszotta fel, mert külön misét megér csak ezeknek a végigkövetése. Biztos, hogy nem dobprogramot hallunk, ráadásul a promószövegben megemlítik a JPC nevű zenészt, aki a Santiago városában található Rubicon Stúdióban ütötte fel ezeket a kaotikus, egy pillanatra sem nyugvó, folyamatosan csépelő ritmusokat. A főnök helyében azonnal leszerződtetném állandó tagnak ezt a dobost (ha nem tette már meg, mert az új felállásról nem találtam információt).

Több zenekar neve is beugrott a "Relates De Angustia - Gyötrelmes történetek" hallgatása során (Mgła, Uada, Plaga, no meg természetesen a Batushka, még a korai időszakukból), de kétségtelen, hogy a dél-amerikai brigádnak van egyfajta egyéni hangzása. A lemezcímhez illően valóban a kín, a szenvedés dallamai szólalnak meg itt. Ha valahogy jellemeznem kéne a Selbst megközelítését, akkor egyfajta klasszicista feketefémként hivatkozhatnék rájuk: kifejezetten intelligens, nagyon okosan, tudatosan megkomponált, csodaszép melódiákkal teli anyag ez, mely mégis magában hordozza a kilátástalan, leginkább önpusztító agressziót is.

Az album koronaékszere a záró és egészen lenyűgöző Let The Pain Run Through: neoklasszikus gitárszóló, egyházi énekre hajazó tiszta ének, a korai gótikus/doom metal hangulatait visszahozó atmoszféra, egyszóval tökéletes szerzemény ez, kár lenne ragozni. Aki a durvább vonalat keresi a venezuelaiaknál, az azt a kissé disszonáns, ám mégis gyönyörű The Weight Of Breathing című tételben meg is találhatja. Ennek a nótának külön érdekessége az, hogy az ének mellett a szólógitár viszi a társtémát: egymás mellett szólnak,külön szólamban, de mégis egymást kiegészítve.

A Sculpting The Dirtiness Of Its Existence szintén remek: a szóló itt inkább már a modern technikás, progresszív death metal témáit hozza és számomra ez a tétel tudta a legtöbb érzelmet közvetíteni, nem utolsósorban a dalszövege miatt. Egy szó mint száz: csodaszép lemez lett ez, habár a szépségét nem egykönnyen adja át. Szeretem az elsőre könnyen befogadható anyagokat is, de a legnagyobb öröm mindenképpen azoknál a korongoknál ér el, melyek megkövetelik, szinte kikényszerítik a hallgatóból az odafigyelést és a megfejtést. A Selbst korongja pontosan ilyen. 2020 egyik legjobb black metal albuma. 

9,5/10

selbst_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6716247756

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása