Rozsdagyár

DÈLUGE - Ægo Templo (2020)

2020. november 22. - Chloroform Girl

deluge-_gotemplo_web_1.jpg

Mi jut eszünkbe, ha Franciaországra gondolunk? Bagettet cipelő pengebajszú, piros csíkos pólós férfiak, az Eiffel torony, az Amerika Kommandó nyitójelenete – és a kiemelkedően erős modern metal szcéna. Nem először és nem is utoljára vesszük górcsövünk alá egy francia banda frissen megjelent lemezét; mai választottunk a nehezen megfogható stílusban alkotó Dèluge, és második nagylemezük, az „Ægo Templo”.

A megfoghatatlan kifejezéssel egyáltalán nem túloztam. A banda egyedi hangzásához számtalan különböző stíluselem használata járul hozzá. Bár az első kategória, melyet az együttes magára aggat, az a black metal, meg kell hagyni, rég hallottam ilyen fényes, nyitott hangzást, ezek pedig nem a feketefém legjellemzőbb vonásai. Azt is túlzás lenne azonban állítani, hogy légből kapták ezt a skatulyát; azért nagyon kemény duplázós összeomlások, és szigorú tremolo-pengetések jönnek-mennek az album ötvenhat perces játékidejében fel és alá.

Azonban vannak itt gyönyörű harmóniák, rengeteg tiszta ének, éteri gitárok, lebegős-elszállós atmoszféra, sőt az Abyssesben kifejezetten popos dobok is. Így hát hatalmas tárgyi tévedés lenne pusztán a blastbeat és a helyenként előforduló károgás alapján black metalként kategorizálni a lemezt. Ennek ők is tudatában vannak, és bár az extrém metal legmorcosabb alfaja inspirálta zenéjüket, magukat „untrve French black metalként" aposztrofálták már a kezdetek kezdetén.

Zenéjükre csak úgy tapad a post jelző; post-metal, post-hardcore, van itt minden, amit az old school arcok elutasítanának. Dalaik levegősek, a harmóniákat hosszasan, elnyújtva dolgozzák ki, de van is rá lehetőségük, az albumon csak úgy hemzsegnek a hat percnél is hosszabb darabok. Kicsit talán túlzásba is esnek; akármilyen jól csinálják, egy ötvenhat perces album bármilyen mércével mérve hosszúnak számít, és az olyan eseménytelen, atmoszferikus átkötő darabokra, mint a Fratres, szerintem ebben a közegben semmi szükség nincs.

De nem csak az atmoszferikus távolbanézéssel lőttek túl a célon. Az album hangzásában központi szerepet kap a víz; már az albumnyitó Soufre is egy tengerzúgós, hullámverős intróval kezd, de ezek a hangeffektek aztán olyan gyakran térnek vissza a lemezen, hogy mire végighallgattam, úgy éreztem, muszáj magamat belecsavarnom egy törölközőbe. Nincsen gond azzal, ha valaki egy bizonyos zörejt, hangulatot, helyszínt választ lemeze központi tematikájának, de a tengerzúgásnál véleményem szerint már csak az eső és a vihar hangjai a túlhasználtabbak. Ráadásul akárhogy olvasgattam bemutatkozásukat, nem találtam arra utalást, hogy a lemeznek bármi köze lenne bármilyen nagyobb víztömeghez.

Ráadásul az album enélkül is épp elég színes a maga kategóriájában. Nem csak hangszerek tekintetében - zongora a Gloire Au Silence és a címadó Ægo Templo alatt, dzsesszes szaxofonszóló az Oppropbre-ben - de egyéb eszközökhöz is nyúlnak, hogy hangzásuk palettáját gazdagítsák. A Gloire Au Silence című tételben Tetsuya Fukagawa vendégszerepel; madarat tolláról, együttest pedig vendégszereplőjéről, mert a japán screamo-legenda együttese, az Envy nagyban rokon zenét játszik a Dèluge-zsel. Az Abysses, Ægo Templo és Digue számokban pedig Hélène Muesser működik közre, tiszta vokáljával további mélységet adva az amúgy sem sekély vizeken evező zenének.

Már csak Maxime Febvet vokáljaiba tudok belekötni - félreértés ne essék, kitűnő hangja van, erőteljes, telt üvöltése erős elegyet képez a csillogó hangzással és a durvulós dobokkal. Azonban ha már kezdetektől elszakadtak a black metal kliséitől, további dimenziókat adhattak volna zenéjüknek a fő vokál technikájának gazdagításával. Semmi gond a screammel, de egy 56 perces lemezen egyhangúvá tud válni, néha egy kis hörgés vagy egyéb finomság úgy tudna rajta javítani, mint egy okosan kiválasztott csipet fűszer egy jól összerakott ragun.

Mindent összevetve azonban az „Ægo Templo” egy üdítően egyedi, kísérletező, de mégis határozott irányba tartó album. Ha valaki bár szereti a blacket, de nem ragaszkodik foggal-körömmel-szöges buzogánnyal a norvégok által kőbe vésett formátumhoz, akkor a Dèluge lemeze egy gyönyörű, tengeren ringatózós, napsütéses, de mégis melankolikus utazásra fogja elvinni.

8,5/10

deluge1_by_julienfelix_main.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6716295496

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása