Rozsdagyár

NADIR - The Final Requiem For A Helpless World (2020)

2020. november 26. - Kovenant

nadir_2020_cover.jpg

Véget ér a huszonhét éves múltat felmutató hazai doom/death metal csapat, a Nadir pályája: utolsó meghajlásként, mintegy a kötelező tiszteletkört megfutva még november 19-én kiadták az ezen a néven megjelent hetedik soralbumukat "The Final Requiem For A Helpless World" címmel.

Aki ismeri a zenekar történetét, az tudja hogy a brigád 1993-ban alakult meg Dark Clouds néven és első, 1996-os demójuk "Requiem For A Helpless World" címmel jött ki anno, így valóban lezárják a zenei ívet, visszautalva egyben a kezdetekre is. A feloszlásuk közvetlen oka az, hogy Fekete Szabolcs dobos, aki Czetvitz Norbert gitáros mellett a másik fő dalszerző volt és egyben a banda lemezeinek hangzásáért is felelt, már egy ideje külföldön él és nélküle a Nadir nem tudta, de valószínűleg nem is nagyon akarta volna folytatni a munkát.

A Nadir megrögzött módon kizárólag egy témát járt körbe újra és újra és ebben a friss stúdióanyag sem jelent kivételt. Ez a tematika pedig az ember, mint civilizációs faj hatása a bolygóra, annak élővilágára, illetve ennek eszmetörténeti és filozófiai kivesézése. Rettenetesen szikár és súlyos mondanivaló, melyhez pontosan illeszkedik a zene is, mely őrlő, jórészt középtempós, irgalmatlanul nehéz doom/death metal.

Míg a 2015-ös "Ventum Iam Ad Finem Est" a természet ember általi meghódításának különböző történelmi fázisait vizsgálta (kritikánk ITT olvasható), addig a 2017-es "The Sixth Extinction" az e folyamat végeredményeként beálló természetpusztítás indukálta hatodik nagy fajkihalási hullámot mutatja be (recenziónk ITT olvasható). A friss korong pedig nemcsak a zenekar történetének lezárása, hanem egyben az emberi fajé is: a civilizáció összeomlik és maga az ember bukik el és tűnik örökre el a bolygó süllyesztőjében.

Természetesen a Nadir utolsó albumával önmagával is szembenézett, így a dalszövegek reflektálnak a csapat pályájára is. Habár beleillenek a korong általános narratívájába, a nyitó Hindsight Is ... 2020 egyfajta összegzés arról, hogy mi lehetett volna másképp, ha lehetett volna egyáltalán az együttes történetében. 

A Carry The Banner a Nadir eszmeiségének továbbviteléről, a stafétabot átadásáról szól: bennem felmerült, hogy a mai fiatalabb generáció akar vagy tud-e ilyen gondolati mélységű zenét akárcsak meghallgatni is, nemhogy művelni (reméljük, tévedek). A Witch Hunts And Show Trials pedig az underground-mentalitásról, az örök kívülállóságról, illetve annak felvállalt megéléséről szól. 

A korong számomra legnagyobb meglepetése, hogy az egésznek van egyfajta elégikus hangulata: mindez igaz a zenekar szempontjából történő személyes visszaemlékezés, de az átfogó tematika szempontjából is. Ez a kettősség - azaz a Nadir és az emberi faj történetének lezárása - természetesen csak a végeredmény tükrében igaz, hiszen az együttes szándékosan, önmaga döntött így, míg az emberiség még mindig a kifogásokat, a kibúvókat, a megúszás módozatait keresi. Az ezekre kidolgozott különböző technikák is bemutatásra kerülnek: politikai kampányokba csomagolt álkezdeményezések (Facing The Facts), illetve a média hatalma és agymosása (The Fire Raisers).

A lemezen több, szinte gótikus doom vagy dallamos death metal tétel is hallható: az Unseen Signs, Unheard Calls például a '90-es évek elejére lök vissza minket (Tiamat, Paradise Lost), csakúgy, mint a a The Ultimate Desertion, a Facing The Facts és a Wrongful Narrative pedig elszállós, atmoszferikus lebegésével, narrációjával hoz új hangulatokat. A záró The Final Requiem málházós, vonszolódó ütemei hallatán mintha egy temetésen a koporsót kísérő tömeget követnénk: mindenki tudja, hogy vége van, de a tiszteletadás megköveteli a fegyelmet és az utolsó főhajtást. 

A korábbi kritikáimban is említettem, hogy a Nadir eszmeiségével és mondanivalójával a leghalványabb mértékben sem tudok egyetérteni: a letargia és az önmegadás sehova sem vezet, sőt, leginkább a megoldáshoz szükséges erőfeszítéseket és energiákat gátolja és köti le teljesen feleslegesen. Ez természetesen nem igaz a zenéjükre: Magyarországon ők művelték ezt a nálunk igencsak sanyarú sorsú stílust talán a legmagasabb színvonalon és kétségtelen tény, hogy a szigorú muzsikához tökéletesen passzoló szövegvilágot és tematikát alkottak. 

Meggyőződésem, hogy valahol, más néven hallani fogunk még Tauszik Viktorról és társairól. Egyébként pedig kizártnak tartom, hogy végleg feladják: lehet, hogy csak pár év múlva, de a zene szeretete vissza fogja őket csalogatni a dalszerzéshez és a fellépésekhez. Remélem, igazam lesz. 

9/10

nadir_band_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4516303460

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása