Amikor 2010-ben kijött a norvég Kvelertak azonos című debütalbuma, az egész elég rendesen megremegtette az európai metalszínteret: pimasz, punkos, rock'n rollos black metal volt ez a javából és átkozottul frissen hangzott az egész produkció. 2016-ban a bagolyfejdíszes skandinávok a harmadik sorlemezükön már teljesen elhagyták a feketefémet és a punkot és valamiféle '80-as évekbeli glam rock / hardcore vokál hibriddel jelentkeztek, érzésem szerint kevés sikerrel (kritikánk ITT olvasható).
Aztán 2018-ban eléggé nagy meglepetést okozott, hogy Erlend Hjelvik énekes otthagyta a csapatot. Helyére Ivar Nikolaisen került, akivel idén hozták ki visszatérő korongjukat "Splid" címmel (recenziónk ITT olvasható). Azt természetesen senki sem gondolhatta komolyan, hogy a frontember örökre befejezte rockzenei pályafutását és mondjuk elmegy bálnavadásznak valahová az Északi sarkkör környékére. Ez szerencsére nem is történt meg: az énekes leszerződött a Nuclear Blast kiadóhoz és november 20-án "Welcome To Hel" címmel meg is jelent a Hjelvik néven futó szólóprojekt bemutatkozó stúdióanyaga.
A frontember blackened viking heavy metalként jellemzi az interjúiban és a kiadós promószövegben is az albumot és ez gyakorlatilag tökéletesen le is fedi a zenei tartalmat. A feketefém legfeljebb csak a vokál miatt jöhet szóba, az anyagot sokkal inkább áthatja a klasszikus, főleg '80-as évekbeli heavy metal, illetve helyenként a skandináv folkos elemek is. Tíz tétel szűk negyven percben: hallhatóan nincs túlgondolva semmi, már elsőre levehető, hogy az Erlend Hjelvikkel készült utolsó Kvelertak-koronggal szemben ez egy sokkal lazább, ösztönösebb produkció, ami bizony az előnyére is válik.
Már a nyitó Father War című tételben is többször (leginkább a szólórésznél) visszaköszön a kora-nyolcvanas évek Iron Maiden ikergitáros, fel-le skálázós világa. Ez nem is csoda: a zenész elmondása szerint visszanyúlt egészen kamaszkora kedvenc bandáihoz, a klasszikus vonalhoz és így szerzett inspirációt a debütlemezhez. Némi biztonsági játékra enged következtetni az ógermán-skandináv mitológiához való visszatérés is. Számomra ez már enyhén szólva kissé elcsépeltté kezd válni: megszámolni sem lehet már azon csapatokat, akik Thor, Odin és Loki kalandjait éneklik meg unos-untalan.
Nos, a "Welcome To Hel" a kezdeti fenntartásaim ellenére atombiztosan bent maradt a lejátszómban: kifejezetten pörgős, szórakoztató, energikus anyag ez, ráadásul két akkora sláger is található rajta, hogy a fal adja a másikat. A The Power Ballad Of Freyr és a Glory Of Hel simán az utóbbi évek legfogósabb metalhimnuszai: stílustól függetlenül ezek rendesen ülnek, simán bejöhetnek mindenkinek, aki úgy általában rockzenében gondolkodik.
Az előbbi egy laza, '80-as évekbeli hard rock témára épül, mely akár AC/DC is lehetne, de olyan húzása van, hogy egyből bólogatni kezdünk rá. Erlend Hjelvik hozza ezt a hardcore színtérről itt maradt, agresszív üvöltözését, mely furcsa módon nem üti a kifejezetten dallamos dalokat, hanem mintegy extra kakaót visz bele a nótákba.
Az egész lemez olyan, ahogy a Kvelertaknak kellett volna szólnia 2016 körül. Húzós, tökös metal ez, melyre azonnal beindul a lábunk és a nyakunk: habár az évtized eleji punkos tempókból azért Hjelvik is visszavett mára és csak középtempóban darál, azért ez százszor ötletesebb és dinamikusabb produkció, mint anno a "Nattesferd" lemez volt. Azért akad komolyabb tétel is a korongon: a 12th Spell szinte doomos atmoszférájával hoz sötétebb színeket a dalok közé, az Ironwood pedig NWOBHM-ízű, szintén komorabb szám, melynek azért megint megvan a sodrása.
Az első blikkre tehát inkább kissé alibizésnek tűnő anyag rendesen meglepett, mert mentes minden extremitástól és kifejezetten szerethető, befogadható, bulizós album a "Welcome To Hel": mintha a kétezres évek eleji Kvelertak belépett volna egy tér-idő kapuba és 1983 körül találta volna magát egy brit metal tehetségkutatón.
Külön öröm számomra az is, hogy abszolút nincs semmiféle retro-múltidézős hangulata a korongnak, frissnek és dinamikusnak hat, ráadásul tele van jóféle szólókkal és együtt énekelhető refrénekkel. Habár kissé túlságosan is erősnek érzem az Iron Maiden hatását (a North Tsar különösen necces ebből a szempontból), bemutatkozásnak ez igen meggyőző: nekem a Hjelvik produkciója most izgalmasabbnak tűnik, mint egykori anyabandájáé, habár azért a Kvelertak új énekessel felvett albuma is mutatott már életjeleket. Remek kezdet ez, nagyon kíváncsi leszek a folytatásra.
9/10
