Rozsdagyár

KALAPÁCS - Világvégre (2020)

2020. november 29. - Kovenant

kalapacs_cover.jpg

Idén húszéves a 2000-ben afféle Pokolgép-mellékprojektként indult Kalapács, mely Kalapács Józsi saját neve alatt futó, teljes értékű rockzenekarként működik már az első hivatalos soralbumuk, az "Ösztön" óta. A korai évek Pokolgép dalait az Ossian segítségével 2000-ben rögzítő frontember a koncertezéshez keresett anno társakat és az ott és akkor megszerveződő formáció olyannyira be is vált, hogy azóta is együtt dolgoznak.

A Hammer Records gondozásában november 6-án megjelent "Világvégre" már a tizedik (vagy ha "Az első merénylet" korongot is beleszámoljuk, akkor tizenegyedik) lemezük (előző stúdióanyagukról ITT írtunk kritikát): a kiadó jóvoltából a jubileumi anyag mellé egy tribute-album is készült "Kikalapált dalok" címmel, melyen ismert és feltörekvő hazai bandák gondoltak újra klasszikus vagy kevésbé játszott Kalapács-nótákat. Minden bizonnyal nem így tervezte a csapat az évfordulós évet: a koronavírus-járvány nekik is alaposan betett, gyakorlatilag minden idei fellépésük elmaradt, de reméljük, hogy jövőre azért pótlásra kerül minden koncert. 

Ha Kalapács Józsiról beszélünk, akkor gyakorlatilag a magyar heavy metalról beszélünk: a Pokolgép mellett az Ossian volt a nyolcvanas években a fősodorbeli sikereket is megélt, a stílust a legszélesebb tömegekhez eljuttató, a hazai rajongótábort generációkra kialakító két banda. Az énekes aztán ment tovább a '90-es évektől kezdődően a Omen, majd a Hard (Kard) soraiba, kialakult rockszínházas karrierje is, szólóprodukciókkal is jelentkezett, de azért az elmúlt egy-két évtizedben a Kalapács nevű banda volt a főcsapás iránya.

Számtalan olyan kritikával és rosszindulatú megjegyzéssel lehet találkozni a legkülönbözőbb internetes felületeken (jórészt a közönségsikert legfeljebb álmaikban megismerő szub-szub-szubkulturális zenekarok névtelenségbe burkolózó tagjaitól), miszerint a magyar metalélet és a rajongótábor ízlésvilága azért tart ott, ahol, mert a Pokolgép-Ossian-Moby Dick szentháromság évtizedekre lefagyasztotta és hipnotikus álomba süllyesztette a hazai hallgatóság kollektív tudatalattiját (lásd: zsíros hajú kultúra).

E kijelentés ostobaságát itt nem szeretnénk kivesézni, pusztán csak utalnánk a '80-as évek metalbandák elleni, politikailag megtámogatott amerikai boszorkányüldözésére, miszerint a rockbandák zenéje agresszióra ösztönzi a fiatalokat és sátánista üzeneteket közvetít. Ami hülyeség, az mindenhol és mindig egyformán hülyeség. A marketingesek vágyálma, hogy ennyire könnyedén lehessen évtizedekre befolyásolni egy fogyasztói réteg preferenciáit. Mindegy is, lapozzunk!

Az már első pillantásra feltűnt, hogy a Kalapács ezúttal valóban egy afféle karrier-összegző, esszenciális zenekari albumot készített. Mintha a klasszikus heavy metal több bandájának hangulata, megoldása is megidézésre kerülne a legendás frontember interpretációjában, egyéni előadásmódjában. A tizenkét tételes, majd' negyvennyolc perces anyag combos hallgatnivaló, de átkozottul gyorsan végigpörgött nálam és folyamatosan indítottam újra, mert rendkívül fogós dalok születtek a "Világvégre" korongra.   

Az első négy tétel hibátlan, az Acceptes Úgy ítélj pedig akkora, kiválóan ritmizált refrénnel bír, hogy a fal adja a másikat. Kiemelkedik még a thrashes, szinte a Painkiller-korszakos Judas Priest agresszivitását hozó Gyönyörű világ, illetve a klasszikus heavy metal ízekkel operáló Tánc az ördöggel. A címadó Világvégre gitármeneteiben beköszön kicsit Bruce Dickinson szólóalbumainak atmoszférája, míg A végső állomás amolyan tempós, Helloween-féle power metal.

Érzésem szerint két dalt lehetett volna lehagyni a korongról és akkor egy tökéletes lemezről beszélhetnénk: a Főnix című power líra nem igazán téved új vizekre, ismert és sokszor hallott témákkal dolgozik. Az én városom pedig sem kissé zavaros, kusza szövegvilágával, sem pedig folk-kelta metalos megoldásaival nem igazán passzol az albumhoz.

Végezetül néhány szó arról a tényezőről, melyet nem lehet szó nélkül hagyni egy Kalapács-album kapcsán, ez pedig a frontember hangjának kérdése. Az kétségtelen tény, hogy a klasszikus, ikonikus '80-as évekhez képest eltelt harmincöt év és ma már teljesen máshogy szól Kalapács Józsi hangja. Az mindenképpen tiszteletreméltó, hogy az énekes semmiféle stúdiós varázslással, effekttel vagy éppen AutoTune használatával nem akarja másnak feltüntetni a vokálját. Ebben az előadásmódban és hangban benne vannak az elmúlt évtizedek és gyakorlatilag a teljes magyar metalmúlt, ennek felvállalása természetes kell, hogy legyen, megtagadása önmagunk megtagadása lenne. Én egyedül a vibrato használatát érzem túlzottnak (lásd a már említett Tánc az ördöggel tételt), illetve a remek Álom című nótát vettem volna fel újra. 

A fentiek ellenére nem túlzás, hogy a "Világvégre" simán a legjobb, legfogósabb és egyben legváltozatosabb Kalapács-korong lett. Bevallom, a "Jelek" című Omen-album után már nem igazán követtem a frontember pályáját, de ez a lemez számomra hatalmas és rendkívül kellemes meglepetés. Az Omen tavalyi "Halálfogytiglanja" után újabb legendás magyar heavy metal előadó jelentkezett egy bitangerős produkcióval és ennek mindig örülhetünk. 

9/10

kalapacs2020_2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4516306752

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Michael Knight · http://michaelknight.blog.hu 2020.12.06. 11:12:54

Az éjszaka országútjain a legjobb nóta. Középtempós - igaz, nem tipikus Kalapács. Sokkal inkább a Hard legjobb pillanatait idézi
süti beállítások módosítása