Rozsdagyár

MOTION DEVICE - Motion Device IV (2020)

2020. december 04. - Chloroform Girl

mdiv_albumcover.jpg

Ritkán csalódok olyan pozitívan, mint a kanadai Motion Device legújabb nagylemezét meghallgatva. Ahogy a „Motion Device IV” címe is mutatja, a nem kevesebb, mint hetvenhat perces korong a zsenge korú zenészek immáron negyedik albuma - komolyan elgondolkodtatja az embert, hogy mennyi idősek lehettek, amikor az elsőt felvették. 

Ahogy említettem, első ránézésre nem voltak magas elvárásaim a zenekarral kapcsolatban; semleges albumborító, a promófotót mintha egy lelkes ismerősük lőtte volna egy örökölt első generációs okostelefonnal, semmitmondó lemezcím, ráadásul mindezt tetézve azzal, hogy az inspirációk között az Evanescence-et is említik, ami még úgy is vörös zászló, hogy amúgy én is szerettem őket - tizenöt évesen.

Az első lecke, melyet az albumot meghallgatva megtanulhattam, az volt tehát, hogy a marketing rengeteget számít. Egy ötletes fotó az együttesről, egy megkapó albumborító, vagy isten bocsássa meg, hogy ilyen felszínes vagyok, egy olyan öltözék, melyre az ember legalább egy kicsit felkapja a fejét - szerintem például a Ghost sem robbant volna ekkorát, ha nem lennének a maszkok meg a páparuha. Az instrumentális, klink-klink egyszerűségű zongorás introdarab után azonban a Blindfold It Away azonnal eszembe juttatta, hogy egy korongot sem szabad pusztán a borítójáról megítélni.

A tagok zenei tehetsége már nagyon fiatalon megmutatkozott; a kvartett a 2011-es Canada’s Got Talent meghallgatásán, akkor még tribute-együttesként, hatalmas sikert aratott. A műsorba végül nem jutottak be, mivel a produkció nem akart fizetni az általuk feldolgozott zenék – a Led Zeppelin Whole Lotta Love-ja és Ozzy Crazy Train-je - jogdíjáért. Hát hiába, tudjuk, mit szokás mondani az olcsó húsról meg a levéről…

De ez nem vette el a srácok-lányok harci kedvét, és a feldolgozásokat szép lassan a saját dalok írása váltotta fel. Széles rajongóbázisuk támogatásával sikerült kiadniuk legfrissebb albumukat, és ez az a rész, ahol a szívemhez kapok, ugyanis nagyon jól ismerem az ilyen közösségi támogatásból működő bandákat, segítettem én már zenekari trailerre gyűjteni – a legszebben csillogó gyémántok képesek elveszni a marketing nem megfelelősége, vagy teljes hiánya miatt. Itt pedig hadd utaljak vissza a bevezetőben taglalt aggályaimra. De nézzük, mit is rejt a semmitmondó arculat!

Az egyik legerősebb női éneket, melyet ilyen mezőnyben hallottam, azt! Sara Menoudakis profikat megszégyenítő magabiztossággal és tehetséggel használja hangját, ami zsenge korát tekintetve még meglepőbb. Hogyha az énekes hölgy megjelenésének és énekhangjának viszonyát kellene szemléltetnem, azt mondanám, ha Sara az énekhangját küldené be maga helyett a dohányboltba, biztosan kiszolgálnák. Előadása már-már túl jó, helyenként nemes egyszerűséggel ellopja a show-t zenésztársai elől.

Na jó, nem helyenként, hanem folyamatosan. Ha egyvalami nem tetszett a lemezen, az a kíséret és az ének közti kiegyensúlyozatlanság. Míg a vokál már az első megjelenésénél teljesen magával ragadott, és nem untam meg az album teljes hosszán keresztül, a zenészek mintha végig mögötte kullogtak volna, és próbálták volna beérni a zsenialitását. Helyenként kifejezetten olyan érzésem volt, mintha Amy Lee tüllszoknyástul-mindenestül betévedt volna egy dunavarsányi késdobáló kocsma polifonikus karaoke-estjére, és megmutatta volna a pultot támasztó jómunkás embereknek, milyen is az, amikor valaki leénekli a plafont a helyéről.

Nem tudom, hogy ezért az egyenetlenségért a zenészeket vagy a mixet okoljam, de mivel nem csak hogy nagyon összeszokott brigádról, de konkrétan családi produkcióról van szó (három testvér osztozik az éneken és a húrokon, unokatestvérük pedig a dobokért felel), inkább az utóbbival fogom elvitetni a balhét. Mert lennének itt combos riffek, virtuózkodások, hangzatos szólók, de minek, ha a hangmérnök elvarázsolja őket a keverőpult alá? Sokadik hallgatásra tűnt fel például, hogy a Blindfold It Away-nek van billentyűs kísérete, ráadásul kifejezetten erős! Hasonlóan jártak a No Controlban a gitárok is, egy jóféle bólogatós, tökös riffet írtak a testvérek, de hiába, ha a hangok olyan üresen szólnak, hogy szinte át lehet köztük köpni. Ráadásul olyat sem láttam még korábban, hogy egy kitartott hangnál előbb fogyjon ki a szufla az erősítővel megtámogatott gitárokból, mint az énekesből; hát itt ezt is megtapasztaljuk.

Megint más kérdés, hogy Sara hangja csodákra lenne képes egy jazz-es, esetleg groove metalos közegben, de ez már inkább csak megjegyzés, mintsem kritika, abban a stílusban alkotnak, ami nekik jól esik; ettől függetlenül nagyon meghallgatnám őt egy ilyen felállásban.

A „Motion Device IV”-et nem lehet szó nélkül lesöpörni az asztalról. A lemez hibáit könnyen meg lehet magyarázni az együttes büdzséjével és életkorával; utóbbihoz annyit fűznék hozzá, hogy a zsenge koron kívül más bocsánat nincsen egy olyan címadásra, hogy Here4You. Míg a mi generációnk első kézből élte át Avril Lavigne Sk8ter Boi-át, az övék csak az öregek mondáiból ismerhetik; ha ott lettek volna, amikor történt, valószínűleg ők sem adtak volna ilyen címet egyik daluknak sem. Azonban a viccet félretéve, nagyon szurkolok nekik, hogy minél több emberhez eljusson a zenéjük, és megkapják a megérdemelt figyelmet, és ezzel együtt a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy dalaikat méltó körülmények között tudják felvenni és előadni. Hajrá!

8,5/10

md_bandpic_b.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr316318500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása