A doom és a stoner rokon műfajok. Mindkét stílusirányzat létrejöttében fontos szerepet játszanak a hetvenes évek: a Black Sabbath az alappillér, ám a stoner rock a Sabson kívül más '70-es évekbeli bandák munkásságából is jócskán merít (például Mountain, Jimi Hendrix). Aztán vannak, akik a doomot és a stonert összegyúrják és úgy alkotnak. Ilyen például az olasz Jahbulong is, akikről nemrég cikkeztem. Ebben az esetben a játékosság visszafogott, a csigatempókra és a súlyos riffekre fektetik a hangsúlyt leginkább a zenekarok.
A stoner rock vagy metal viszont tempósabb, színesebb is tud lenni a doomnál. Ebbe a kijelentésbe persze simán bele lehet kötni, hisz ott vannak az olyan bandák, mint a Down, a Trouble, a Cathedral, a Floodgate vagy mondjuk a mi Moodunk, melyekre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy unalmasak lennének vagy hogy nincs elég fantázia, szín és játékosság a munkásságukban. De ez már megint egy más kategória, ők sokkal többek annál, hogy egyszerűen csak rájuk pecsételjük a doom vagy a stoner címkét (ahogy a Black Sabbath sem doom, maximum nyomokban azt is tartalmaz).
Ezért bocsássatok meg nekem, ha a doom kifejezést az olyan bandára használom inkább, mint a Saint Vitus például. A stoner esetében már egy kissé tisztább a kép, ott ugyanis nincsenek ilyen mély szakadékok, mert amikor nem vegyül a doommal, akkor már eleve szélesebb palettán mozog.
A portlandi Murcielago is stoner rockban utazik: 2020. október 24-én jelentették meg második nagylemezüket "Casualties" címmel az ICUS Records gondozásában. Hozzájuk hasonló formációkról írtam már a Rozsdagyár hasábjain, ott van például a Redscale vagy a The Heavy Eyes. Nem csak a stílus egyezik, hanem minőség tekintetében is nagy a hasonlóság.
Míg a doomnál az énekesek körében rengeteg az Ozzy-kópia, ez a stoner rockra nem igazán érvényes. Persze itt is van egyfajta sematikus jelleg, ugyanis nincsenek túl nagy különbségek a bevitt hangszínek között, de ennek is megvan a maga oka: ide valahogy nem illene egy Halford- vagy Dickinson-féle ének, ahogy a black metalos károgás vagy a halálhörgés sem.
Érdekes, hogy ezekre a bandákra nem aggatjuk rá a retro-rock kifejezést, pedig legalább annyira a régi zenékből táplálkoznak, mint mondjuk a Blues Pills. Mindegy is: a Murcielago a stoner vagy desert rock stílusra jellemzően betorzított, búgó gitárokkal nyomul, de szerencsére ezt nem viszik annyira túlzásba, mint egyesek, szóval megmarad az élvezhetőség határán.
Nagyot robban az albumot nyító Blues For The Red Lobster: a dalt leginkább a C.O.C. és a Kyuss keverékeként tudnám jellemezni. A riff húz, mint egy örvény, a gitárszóló ízes; középtempóban fogant darab, de a vége felé átállnak csigaüzemmódba. A lendületes, életvidám The Highest Low megállíthatatlanul száguld, szinte szárnyal, a következő Naked In The Night Court elsöprő erejű riffel indít, majd amolyan hömpölygős, szuggesztív irányt vesz.
A Breezin' című dal is legalább annyira fogós és változatos, mint az előzőek. A Sherman's March húzós gitárriffje pszichedelikus hullámzásba torkollik, a Raven döngölősebb fokozatba kapcsol, a Greaselock afféle tökös rockolás egy kis jammelgetéssel karöltve. A Matt Got Roofield/Land Of Nod akusztikusan kezd, majd visszaállnak a már megszokott vonalra. A záró Anaconda igazi csemege, egy hatalmas jammelés, Hammond-orgonával megspékelve.
Nem egy borús anyag, az egyszer biztos. Az idén fogant számtalan melankolikus, depresszív album mellett abszolút unikumként hat. Garantáltan feltölti az embert pozitív gondolatokkal és energiával. Kihagyhatatlan!
10/10
