Bevallom, ódzkodom a stíluskeverésektől: ritkán szokott jól elsülni a dolog, erre kedvenc példám a szimfonikus metal. Általában nettó giccsparádé kerekedik ki az ilyen Frankenstein-szörnyekből, de érdekes módon az extrém műfajok egybeolvadásából valóban kellemes dolgok jöhetnek létre. Erre a legfrissebb példa a Missouri állambeli Gravehuffer: életemben nem hallottam róluk, de a Black Doomba Records által január 15-én megjelentetett harmadik soralbumuk, a "NecroEclosion" kifejezetten bitangra sikeredett.
Valami jóféle stoner/doom/sludge korongra vadászom már régóta, mert nem mostanában került a kezem közé ilyen anyag: a promó borítóját megpillantva valami ilyesmire számítottam, bele is hallgattam gyorsan és egyből úgy pofán csapott az amerikaiak döngölése, hogy most már figyelmesebben ástam bele magam a lemezbe és milyen jól is tettem! Grindcore: na, ez igen messze áll tőlem (az újabb kori Napalm Death zenéjét kivéve), de a Gravehuffer olyan istentelenül adagolja az agresszivitást, hogy egyszerűen muszáj volt újra és és újra végigpörgetnem a számokat.
Thrash, death és nyomokban, mintegy csipetnyi fűszerként black metal, no meg crust punk, hardcore és grindcore: ezekből az elegyekből kotyvasztotta ki a csapat ezt a méregerős főzetet, mely fogyasztása után még órákig csípi-marja a fülünk-torkunk és az agyunk.
A tempón és az acsarkodáson van a hangsúly a bandánál, azonban nem varacskos disznó módjára teszik mindezt, hanem okosan, fifikásan, mintegy precízen adagolva a súlyt és az erőt. Tizenegy tétel kapott helyet a bő háromnegyed órás albumon, azaz itt nem fél-egyperces darálásokra számítsunk, hanem alaposan kidolgozott, átgondolt szerzemények sorakoznak a lemezen.
A bőségesen felhasznált stílusforrásoknak köszönhetően az extrém vonalhoz képest kifejezetten változatos a lemez: egyik dal sem hasonlít a másikra (gyakran még önmagára sem), a különlegességhez ráadásul még az is hozzájárul, hogy tavaly távozott énekesük, James Hiser, így a maradék négyfős tagság egymást váltogatva, a legeltérőbb vokálokat hozza be a nótákba.
A Ghost Dance című tétel például death metalosan indít, hogy aztán klasszikus blackes hangulattal zárja le önmagát. A Quarantine Death Machine irgalmatlan crust punk őrléssel kezd, hogy aztán valamiféle pszichedelikus delíriummá alakuljon át, a Hellhound igazi grindcore dara, a Causes blackened crust fúvósokkal(!), a Stingray kíméletlen hardcore aprítás: gyakorlatilag így mehetnénk végig az összes szerzeményen, mert pontosan ilyen változatosan áll össze az egész lemez.
Érdekes módon a komolyabb hangvételű, súlyosabb tartalom a már említett nyolcadik nótával (Cause) kezdődik el: az utolsó négy szám akkora telitalálat, hogy simán ráférhetne az egész metalszíntér legnagyobb extrém bandáinak bármelyik klasszikus stúdióanyagára. A kedvencem egyértelműen a Mad Wolf: ismét fúvósokat hallhatunk, miközben folyamatosan egyre vészjóslóbbá válik a hangulat, hogy aztán a második percben bedörrenjen ez a thrashes/sludge metalos őrület.
Egyszóval igazi csemege lett a "NecroEclosion": természetesen csak és kizárólag az extrém metal rajongóinak szánva (nem szívesen hallgattatnám meg mással ezt az albumot, mert szerintem olyan migrénroham törne a delikvensre, melyet egy maroknyi algopyrin sem enyhítene órákig). Tud agyatlanul zúzni, de rendesen elvarázsolni is ez a lemez, mely számomra eddig 2021 első meglepetése, ráadásul egy olyan színtérről (grindcore), mely a legkevésbé sem tartozik a kedvenceim közé.
9,5/10
