A '70-es évek klasszikus (jórészt brit) progresszív rockja a túlzások időszaka volt: minél nagyobb, minél hosszabb a dal, a lemez, a szóló, a koncert, a színpad, annál jobb, abból baj nem lehet. Steve Howe gitárosról, a Yes törzsgárdájának tagjáról szól az az iparági legenda, hogy a turnékon imádott hangszerét Mr. Gibson néven, a repülőgépek első osztályára váltott jeggyel utaztatta karrierjük csúcsán, szóval az egész színtérnek van egyfajta megalomániás jellege.
Habár azok az idők már lassan fél évszázada elmúltak, a korszak nagyon mély nyomot hagyott a rock közös tudatalattiján: a legkülönbözőbb formációk (fiatal pályakezdők és iparági veteránok) újra és újra megpróbálják felmelegíteni a tegnapelőtti tökfőzeléket, azaz próbálják előrángatni a ravatalozóból a hősi halottat. Ezek sajnos sosem többek teljesen felesleges és céltalan kópiaprodukcióknál vagy éppen kínos tribute-utánérzéseknél.
Ha azonban négy olyan legendás zenész áll össze, mint a Transatlantic gárdája, akkor azért az emberben feltámad a lelkesedés és már csak kíváncsiságból is meghallgatja, hogy mit tud összehozni az amerikai Mike Portnoy dobos (ex-Dream Theater, Sons Of Apollo, Liquid Tension Experiment) és Neal Morse billentyűs-énekes-gitáros (ex-Spock's Beard), Roine Stolt svéd gitáros-énekes (Kaipa, The Flower Kings) és Pete Trewavas brit basszusgitáros (Marillion).
Nem akármilyen névsor ez: de azért tegyük azt hozzá, hogy Portnoy kivételével, aki a progresszív metal zászlóshajójának ütőse volt annak aranyérájában és így mintegy stílusalapítóként is említhető, a többiek a prog-rock másod- vagy harmadvirágzásában vettek csak részt. Igazából már anyabandáik (The Flower Kings, Marillion, Spock's Beard) is a '70-es évekbeli óriások (Genesis, Yes, King Crimson, ELP, Jethro Tull, Pink Floyd) vonalán mozogtak, hogy finoman fogalmazzunk.
A Transatlantic 1999-ben jött létre Portnoy és Morse mellékprojektjeként: gyorsan kihoztak két lemezt, aztán fel is oszlottak. 2009-ben (mivel Portnoy és Morse akkoriban már távozott vagy éppen távozóban volt eredeti zenekarából) újjá is alakultak és az abban az évben kiadott "The Whirlwind" című korongjukat tartja a rocksajtó a csapat mesterművének. 2014 elején érkezett a "Kaleidoscope" című album, aztán jó ideig nagy-nagy csend övezte a zenekar háza táját.
Február 5-én pedig kijött a "The Absolute Universe" nevű új stúdióanyaguk az InsideOut kiadó gondozásában, de a bevezetőben írtakkal összhangban olyan nyakatekert és grandiózus módon, hogy az már-már idézi a This Is Spinal Tap című film klasszikus, hagymázas rocktúlzásait. 2019 szeptemberében Európában a négy tag két hét alatt megírta a dalokat, majd hazautaztak, hogy egyenként - a házi stúdiójukban - fel is vegyék azokat. De a nóták egyre hosszabbak lettek, így úgy döntöttek, hogy dupla album lesz ebből. Azonban Pete Trewavas és Neal Morse úgy érezte, hogy a hallgatóságnak nem lesz ehhez türelme, így le akarták rövidíteni a nótákat egy CD-re, ám Mike Portnoy és Roine Stolt túlságosan jónak találták a számokat és nem engedtek a dologból.
Végül Portnoy jött elő az ötlettel, hogy akkor legyen két verziója a korongnak: az egyik az eredeti 2 CD-s "Forevermore" (90 perc), míg sűrítsék össze a szerzeményeket egy lemeznyi játékidőre, ez lett a "The Breath Of Life" (64 perc). Természetesen van egy teljes kiadás is, mely közel százperces és egy bónusztételt is tartalmaz új maszterrel, de mellécsapták a két eltérő változatot is, így végül egy kiadványmonstrum jött létre (akit érdekel, számolja ki a hosszát).
De a csavar itt nem áll meg: ugyanis a két album eltér egymástól, azaz a szimpla verzió során új nótákat és részleteket is írtak, eltérő számcímek szerepelnek itt és négyük közül mások is éneklik az eredetihez képest a dalokat. Ha a kedves olvasó itt végleg elvesztette volna a fonalat, akkor nyugodjon meg. A keverés (azaz a hangzás) is eltér: a maratoni korong produceri/hangmérnöki munkálatait Roine Stolt, míg a normál verziójét Neil Morse irányította.
A kiadótól kapott promóban mindkét változat szerepelt: praktikus okokból a rövidebbel kezdtem. A tizennégy tételes, hatvannégy perces rövidebb (!) anyag azonban nem várt meglepetésekkel szolgált. A Transatlantic egyik jellemzője, hogy mind a négy tag énekesi feladatokat is ellát, akár dalon belül is szerepelnek egyszerre. Nos, a gondok itt kezdődnek: Neal Morse hangját bármeddig, bármikor elhallgatom, mert remek vokalista, azonban Portnoy és Trewavas finoman szólva alulteljesít, míg Stolttal fogalmam sincs, hogy mi történhetett, mert leginkább amolyan nyekergésfélét tudott csak kipréselni magából. Több tételt egész egyszerűen fájdalmas végigszenvedni (Owl Howl, Solitude, komolyan, ezt miért?).
Természetesen a hangszeres teljesítményeket nem érheti panasz (szép is lenne!), de már a dalszerzői minőséget igen. A csapat mindig híres volt maratoni hosszúságú nótáiról, de itt olyan mértékben húzzák túl a dolgot, ráadásul nem is igazán izgalmas módon, hogy sokadik hallgatás után sem voltam képes felidézni refréneket, dallamokat. Egy hatalmas massza az egész, mely kiváló instrumentális betéteket és ötleteket tartalmaz, de valahogy önálló karakterrel bíró, azonnal megragadó számokat nem.
Az egész lemez egyfajta álmos soft-rock mázzal van bevonva és valahogy sosem sikerül bedurrannia a tempónak. Nem akarom az alibizés vagy robotpilóta-üzemmód szavakat használni, mert a kiadás mizériáit ismerve a zenészek ezt halál komolyan vehették, de a végeredmény sehogy sem indokolja ezt a nagy összeugrást és kiadványtúlburjánzást. Szerintem egy kissé túlgondolták ezt az egészet: mintha az egójuk és saját fontosságukba vetett hitük kissé túlméretezte volna az ambíciókat.
Bevallom, mire végigküzdöttem magam a "The Breath Of Life" anyagán, eszem ágában sem volt nekigyürkőzni a másik, másfél órás produkciónak. Biztos roppant érdekes lehet azon vitázni különböző zenei szakkörökben, hogy melyik lemez melyik dalának keverése, szövege, szólója vagy feléneklése lett jobb, miben különböznek egymástól, melyik bandatagnak volt igaza, csak sok értelme nincs a dolognak.
Érzésem szerint a Transatlantic hagyta kifolyni a kezei közül a folyamatot: le kellett volna szerződtetniük egy kiváló producert, aki megszűri a megszűrnivalót, kirostálja a felesleget, eltiltja Neal Morse-on kívül az összes tagot az énekléstől és kihoznak egy korrekt, egy óra játékidejű, bivalyerős prog-rock korongot. Mert az az album ott van valahol mélyen ebben a barokkos őrületben, az biztos. Csak már semmi kedvem kibogarászni.
7,5/10
Fotó: Tobias Andersson
