Rozsdagyár

FOO FIGHTERS - Medicine At Midnight (2021)

2021. március 24. - Mr.Zoom

foo_fighters_medicine.jpg

Azt mindig is tudtam, hogy Dave Grohl esetében az alma messze esett a fájától, hiszen már a Foo Fighters bemutatkozása is csak nyomokban tartalmazott valamit a Nirvana zenei örökségéből, de hogy időközben szép lassan átcsúsztak az alteros rock világából a popba, ez meglepetésképpen ért. Még akkor is, ha mindez már a négy évvel ezelőtti ”Concrete And Gold” albumon is jelentősen érezhető volt. Sajnos az RCA gondozásában február 5-én megjelent legújabb nagylemez még erre is rátett egy lapáttal: az ultradallamos dancefloor-slágerek között akad néhány rockba hajló téma is. Hogy a régi rajongók kitartanak-e vagy sem, ezt nem tudom, egy biztos, a 2021-es év számomra nem ettől a kiadványtól lesz emlékezetes.

A számok egytől egyig bombasztikusan hangzanak, ez csak természetes egy ekkora kiadó, és egy többszörös Grammy-győztes csapat esetében, Greg Kurstin producer ismét elsőrangú munkát végzett, csilingelnek a cinek, duruzsolnak a gitárok, tisztán szárnyal az ének, az összhatás azonban döbbenetesen rádióbarát, nem is igazán tudom hová tenni az egészet. Manapság a táncklubok zárva tartanak, mindenféle társas összejövetel kockázatos az egészségre, pont most kell ezekkel előállni?

Mindjárt az első tétel egy brutálisan nyálas na-na-na-na refrénre van kihegyezve, szerintem ezzel máris túl messzire mentek az urak. Bár nem vagyok popzene-rajongó, az igényes muzsikát minden műfajban kedvelem, itt most azonnal a stopgomb irányába mozdult a kezem, végül egy kis halkítással beértem. Nem kevesebb, mint öt (!) háttérénekesnő kapott szerepet a stúdióban (ezek között örömmel fedeztem fel Inara George nevét, aki régi kedvencem, a Lode zenekar ”Legs and Arms” lemezének frontembere volt) és meg kell hagyni, ezek a hölgyek bele is adnak mindent, mégsem képesek minőségi változást elérni az összképen.

Az igazság az, hogy hangszerelni tudni kell. Mondom ezt én innen, a karosszékből egy dollármilliomos együttesnek. De tényleg, ez van. A Cloudspotter vagy a helyzetet jól festő Shame, Shame, Shame is magában hordozza a potenciális sikert, csak a dögösítő gombot kellett volna egy árnyalattal feljebb tekerni. Persze az olyan retteneteket, mint a Waiting On A War, nem menti meg semmi, ezt tényleg nem kellett volna, a videót sem értem, a dal pedig a mellényúlás egyik legjobb példája.

Ha tovább haladunk, jön a címadó Medicine At Midnight, ez egy kicsit Chris Rea hajdani slágereit idézi, de roppant lájtos funky-megközelítésben, tényleg nem találom a rockzenekart ebben sehol, hogy aztán a No Son Of Mine lendülete javítson valamit a megítélésen. Ez egy elég vadra sikerült darab, sokkal jobban emlékeztet a régi énjükre, mint bármi más a lemezen. Ugyan kissé egyszerű a ritmusképlet, legalább van sodrása és a hisztérikus ének sokat tesz azért, hogy egy rockrajongó se húzza át a banda nevét idejekorán.

Abban azért kételkedem, hogy régi sikereiket sikerül majd ezzel az irányvonallal akár csak megközelíteni is: az első két album milliós példányszámban kelt el, manapság ennek a fele is káprázatos siker lenne, ám a letöltések számával egyenes arányban ennek a lemeznek erre az esélye nulla. Gyanítom, nem is ez motiválta a zenekar tagjait, csak arra nem jöttem rá, akkor vajon mi? Megélhetési gondok? Unalom? Kötelezettség? Csak tippelni lehet...

A Holding Poison megint egy olyan vegyes felvágott, mely szólna, mint az ágyú, ha lett volna egy rocker a stúdióban, aki kiveszi belőle a funky-faktort, de hát nem volt. Végső kegyelemdöfésként kapjuk meg a Chasing Birds című nótát, ahol az énekes kellemes suttogásba vált, ez a diszkréten megvilágított sarokban lassúzó párok kedvence lehet, számomra már tényleg nehezen értékelhető kategória. A záró Love Dies Young szimplán és egyszerűen csak tinglitangli, erre már a fentiek után fel sem kapja a fejét az ember.

Ha valaki úgy érzi, süt a rosszindulat ebből a kritikából, nagyon téved. Mint korábban megjegyeztem, lehet popzenét is igényesen és jól művelni, mint ahogy például a progresszív rockban gyökeredző Peter Gabriel teszi, vagy Madonna, esetleg a Black Eyed Peas... Itt a Foo Fighters esetében a műfajok közötti ugrabugra zavar, hogy nem is tudom, mi akarok lenni a farsangon: Batman vagy királyfi? Leszek inkább denevérkirály, abban minden benne van.

Ha a videómegosztó oldalakon az album felvételeinek élő előadásai között böngészünk, azt látjuk/halljuk, hogy lényegesen többet kihoztak a témákból annál, mint amit nagylemezre tettek, ezért még nem temetném a Foo Fighters-t, mint említésre méltó rockbandát, csak figyelmeztetek mindenkit, legyen óvatos ezzel a lemezzel!

5/10

ab0a44c6f8e8cbe144fa6751503d9349_d49afe6e3b4eb7cadfe308837303ec67.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1716478498

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

világostobája2.0 2021.03.25. 09:11:59

a kritika 1/10...nem azért mert nem tetszik neki a lemez....
sajna a béka segge alatt a legtöbb rock/metal zenével foglalkozó oldal..az Ego-toknak bizti jó ez az egész de másra sajna nem igen jó...
süti beállítások módosítása