2016 augusztusa óta működik a Rozsdagyár, ezalatt az idő alatt pedig - nem túlzás - közel tízezer album érkezett be a szerkesztőségbe a kiadóktól, az előadóktól vagy az őket képviselő PR-ügynökségektől: ezeknek a döntő (körülbelül 80%-os) többsége a totális undergroundhoz sorolható.
Az underground szó teljes eufemizmus: ha nagyon sarkosan szeretnénk fogalmazni, akkor kijelenthetjük, hogy az ilyen produkciók szintén túlnyomó hányadát amatőr dilettánsok, holdkórosok és patologikusan extrovertált magamutogatók állítják elő, gyakorlatilag minősíthetetlen színvonalon. Az átlag metalrajongó elképzelni sem tudja mindazt a fertelmet, mely rászabadul a publikumra nap mint nap: embert próbáló feladat már maga a kiválogatásuk is, nemhogy az értékelésük.
Ennek alapvetően az internet és a digitális felvételi technológia adta lehetőségek az okai: a hasonszőrű együttesek és magánprojektek a hagyományos (értsd: internet/streaming előtti) rockipari korszakban meg sem jelenhettek a közönség horizontján, mert léteztek az úgynevezett kulturális kapuőrök, azaz a lemezkiadók, menedzserek, zenei újságírók, akiknek az volt a szakmája és értelemszerűen abból éltek meg, azaz anyagi érdekeltségük is abban volt, hogy megszűrjék minőség alapján e produkciókat. A zöld jelzést kapott előadók pedig aztán professzionális stúdiós körülmények között készíthették el dalaikat és korongjaikat. Természetesen itt szabad piaci viszonyok közötti működésről van szó, nem a felülről irányított kommunista rendszerek kultúrpolitikájáról.
Ma mindez persze teljesen másképp van: a kapuőr funkció (kiadók, nyomtatott sajtó) megszűnt, így bárki rázúdíthatja bármilyen kreálmányát a nagyérdeműre, hiszen egy laptoppal elkészítheti saját hangzóanyagát, pár tízezer forintos beruházással. Feltölti és kész: ezzel létrejött a média- és információzaj, mely egy megzavart és megzakkant lódarázs-kolóniához hasonlóan csak zúg-búg, elnyomva mindent és mindenkit.
Így áll elő az a helyzet, hogy azok a bandák és projektek, melyek jó esetben legfeljebb egy falunapon az alpolgármester jóindulatának köszönhetően zajonghatnának fél órát tíz fő előtt a világot jelentő deszkákon, ma a hangyaszorgalmú tagok vagy fizetett PR-osok munkájának köszönhetően tömeges e-mailben szabadítják a publikumra produkcióikat. A problémát itt a puszta számok jelentik: a 100 beérkező anyagból 95 minősíthetetlen kacat vagy unalmas másolat, legjobb esetben is ezerszer hallott iparosmunka, de az öt valóban értékes előadót szinte lehetetlen kiszűrni.
Szerencsére a francia post-black metal brigád, a Decline Of The I a lengyel Agonia Records istállójában dolgozik már megalakulása óta és ez a kiadó azért garanciát jelent a minőség szempontjából. Valóban nagyon kevés alkalommal (vagy szinte soha nem) találkoztam olyan kiadványukkal, mely ne ütötte volna meg a mércét és a március 26-án "Johannes" címmel napvilágot látott negyedik soralbumuk is rendben van.
Több ezer extrém metal kiadvány átrágása után nyugodtan kijelenthető, hogy ezek a bandák a nyomorúság és a számkivetettség terén egyfajta háziversenyt rendeznek saját maguknak: minél depresszívebb, minél öngyilkos hangulatúbb az eszmei mondanivaló, annál jobb. Ebből néha egészen szélsőségesen vicces eredmények is születhetnek, teljesen ellentétben állva az eredeti szándékkal. A Decline Of The I ebben gyaníthatóan a dobogó legfelső fokára állhatna: első három lemezük koncepciója a francia neurobiológus, Henri Laborit patkányokon elvégzett viselkedéstudományi kísérletein alapul, könnyen elképzelhetjük, mennyire habkönnyű és életvidám anyagok ezek.
A trilógia lezártát követően a csapat a dán filozófus, Søren Kierkegaard munkáit veszi górcső alá, de itt sem aprózzák el a dolgot, mert a "Johannes" egy újabb albumhármas nyitódarabja. Kierkegaard a XX. századi egzisztencialista filozófia előfutára, azonban műveit áthatja a keresztény hit és teológia hatása. Leghíresebb, általa bevezetett filozófiai fogalmai a kétségbeesés, szorongás, az önmagunkhoz, az énhez való viszony, illetve a bűn értelmezése.
Az ilyen lemezek kapcsán az állandó kritikai észrevételem az, hogy az adott zenekar kiragad egy óriási életműből egyetlen gondolatot, mely az extrém stílushoz kapcsolódóan kellően nyomorúságos, majd az albumot erre építi fel, egyetlen atmoszférát erőltet végig, miközben sem az adott filozófiai, irodalmi, tudományos életmű, sem pedig maga az élet nem ilyen egysíkú. A francia brigád is ötven percen keresztül tolja a kétségkívül igényes, érdekes, ámde ilyen hosszúságban óhatatlan monotonná váló dalait.
Mind az öt tétel a tízperces játékidőt súrolja vagy közelíti (a záródarab negyedórás) és bizony ez azért embert próbáló feladattá válik a végére. Az ének végig a post-metalban mára sztenderddé vált fejhangú üvöltözés, ezt gyakran kórusok, akkordbontogatós gitárjáték, illetve a szokásos tremolós riffelés és blastbeatek keretezik. Számomra a legizgalmasabb tétel a The Veil Of Splendid Lies volt: az az agresszív gitármunka remek benne, végre beindult valami húzás és kapaszkodót is kaphatott a hallgató a memorizálhatóság terén.
Sokadik végigpörgetés után sem maradt meg bennem valami egyedi lenyomata az albumnak: színvonalas, de kevésbé karakteres munka a "Johannes" és a tengernyi hasonló produkció között - úgy érzem - ehhez több és változatosabb dalszerzői munka kellene.
7,5/10
