A Sonic Flower nevű stoner rock formációt 2000-ben alakította meg Tatsu Mikami basszusgitáros, aki egyébként a szintén doom/stoner vonalon mozgó Church Of Misery oszlopos tagja. A mellékprojektként funkcionáló Sonic Flower 2003-ban jelentette meg bemutatkozó nagylemezét, 2021. február 19-én pedig egy kiadatlan nótákból álló dalcsokor látott napvilágot "Rides Again" címmel a Heavy Psych Sound gondozásában.
Tatsu Mikami eléggé jellegzetes stílust képvisel, mely leginkább a külsőségekben nyilvánul meg: a trapézgatyás japán szinte a földig ereszti a Rickenbacker típusú négyhúrosát és úgy nyomul a koncerteken. Hát, most vagy annyira fiatalos a csávó, hogy mindez meg sem kottyan neki, vagy fel sem tud már egyenesedni…
Mindegy is, a lényeg, hogy elképesztő feelingesen játszik a hangszerén. Míg a Church Of Misery dalszövegei általában sorozatgyilkosokról szólnak, a zene meg kimért, doomos, addig a Sonic Flower instrumentális, jammelős muzsikát tol, amolyan hetvenes évek módjára. Valószínűleg ezért is hozta létre Tatsu a bandát, hogy kiélhesse az ilyen irányú ambícióit, melyek kevésbé férnének bele a Church Of Misery arculatába.
A "Rides Again" - mint már fentebb is említettem - kiadatlan dalokat tartalmaz, szóval nem új szerzeményekről van szó. Nincs is nagy eltérés a debütalbum és e között: érezni rajta, hogy nagyjából azonos időszakban születtek, ugyanaz a jammelős, felhőtlen örömzene hallható itt is, mint az elődjén.
Ami a legfontosabb, hogy az instrumentális jelleg annyira adja magát, hogy még véletlenül sem vártam egy énekes felbukkanását. Elképesztő játékosság szükségeltetik ahhoz, hogy egy ilyen koncepció alapján dolgozó banda hosszú távon is érdekes maradjon. Mondjuk a hét tételt tartalmazó nagylemez mindössze huszonnyolc perces, de kijelenthetem, hogy egyetlen másodperce se fullad unalomba.
Képzeld el, hogy a Sabbath, a Mountain, a Grand Funk Railroad, és mondjuk Jimi Hendrix felvonulnak a színpadra és huszonnyolc percen keresztül jammelnek betépve az énekeseik nélkül. Valami ilyesmi a Sonic Flower zenéje is: mélységesen szomorú, hogy míg a hetvenes években egy hasonló kaliberű banda hatalmas tömegeket mozgatott meg, most az underground mocsarában vergődik.
A nyitó Super Witch olyan, mintha a C.O.C. "Wiseblood" című lemezéről maradt volna le: a hangzása, a hangulata, valamint az előadásmód is totál C.O.C. A Black Sheep is hasonló húrokat penget: energikus, életigenlő örömzenélés ez a javából, óriási energiákat felszabadító, őserejű rockzene. A többi dalról is ugyanez mondható el, hibátlan, kikezdhetetlen mind. Az Earthquake amúgy egy The Meters-, a Stay Away pedig egy Larry Graham-átdolgozás. A lemezborító nem is lehetne retróbb, a hangzás pedig egy kissé túlvezérelt, de ez legyen a legnagyobb baj.
Vissza a hetvenes évekbe - ez is lehetett volna a lemez címe. A japánok ezt most rendesen odatették, az egyszer biztos.
9,5/10
