„Jó, hogy vége a hatvanas éveknek, és nem jön újra el” – énekelte Lovasi András 1991-ben. Talán nem véletlen, hogy a hetvenes évekről nem jósolta meg ugyanezt, ugyanis az az évtized még mindig aktív részét képezi kultúránknak, legyen szó filmekről, könnyűzenéről – vagy metalról. A hetvenes évek kasmírmintája meglepően jól mutat a modern metal köntösén, ezt bizonyítja a Coldun harmadik stúdióalbuma is.

A német banda a hetvenes évek retróját doom és post-metal elemekkel keveri, kiváló hatékonysággal. A  „Grand Sun Ritual” groove-jai sokkal inkább ringatják, mintsem felráznák a hallgatót – a Down Below duplázós bekeményítését leszámítva az album viszonylag alacsony vérnyomással dübörög. Post-metal hangzásvilág, kitartott doom akkordok, és nosztalgikus dallamok adják a lemez törzsét.

A hetvenes évek aromái könnyen oldódnak fel az album modern, post-metalos, progresszív hangzásában, így a lemez időutazás helyett csak simán egy utazásra viszi el a hallgatót. Grandiózus dallamok, jóízű riffek, és helyenként karcos metalos odaszúrások teszik kellemes élménnyé a „Grand Sun Ritual” hallgatását.

A korong erőssége viszont pont ugyanaz, mint a hátránya: a középtempós, zökkenőmentesen komponált, letisztult dalok olyan kellemesek a fülnek, hogy könnyen a háttérbe simulnak, és ezen a bő ötvenperces játékidő sem segít – nehéz nem kizoomolnia az embernek, amikor egymást érik egy korongon a szólókkal tarkított, akkordokat hosszan kitartó, hét-kilenc perces darabok. Így tehát időnként vissza kellett magam zökkentenem a valóságba, és ténylegesen a zenére figyelni, hogy bármi mást tudjak azon kívül mondani, hogy hát igen, ez az óra nagyon kellemesen telt.

A hetvenes évek manírjai kitűnően muzsikálnak mai köntösben is, legyen szó bármilyen körítésről, gondoljunk csak a Rivers Of Nihil death metallal kevert szaxofonszólóira. Nem fukarkodik eme fúvóshangszerrel a Coldun sem, azonban ők bevettek még valakit a buliba: a Hammond-orgonát. Egy újabb hangszer, amivel nem lehet mellé lőni; ez a billentyűs egyedi színezetet ad bárminek, amiben megszólal. A srácok helyében még több dalban szólaltattam volna meg ezt a remek hangszert.

A lemezen erősen dominálnak az ihletett, magukkal ragadó harmóniák; ezek főleg az olyan, alacsonyabb fordulatszámú darabokban érezhetőek, mint például a Stories Untold (ahol némi kórus is társul a fő énekhez, ezzel még szívhez szólóbbá téve a végeredményt) vagy az I Dreamed That Dream. Úgy éreztem, a Coldun jobb érzékkel nyúl ezekhez a fejből kinézős, pszichedelikus hangulatú darabokhoz, mint a korong karcosabb dalaihoz. Ez a stílus jobban áll nekik.

A magasabb energiájú darabok, akármilyen jól konstruáltak, egy ponton túl viszont sajnos kiszámíthatóvá várnak. Akkordbontások, szólók, hosszú, kitartott énekhangok; nem csak arról van szó, hogy a stílusban nem mutatnak újat (az szinte lehetetlen): nagyobb baj, hogy az albumon belül is érzékelhető az egyszínűség. Ez számomra leginkább a vokálon érződött. Az énekhang erőteljes, nem bicsaklik meg, egyszer sem hamis, viszont szinte semmilyen változatosságot nem mutat. Az album teljes hosszát ugyanolyan hangerővel, ugyanolyan hangképzéssel nyomja végig, amitől az embernek olyan érzése lesz, mintha a Volbeat Fallenjének valami rendezői változatát hallgatná.

Az ének tónusának színezésével, esetleg némi extrém vokállal, vagy a hangszerpaletta további színezésével még erősebbre sikerült volna ez a lemez. De ezek nélkül az extrák nélkül is teljesen rendben van az anyag. Bár egyik lábuk a hetvenes évek hangzásaira táncol, míg a másik a post-metal terepén áll megrendíthetetlenül, szerencsére a „Grand Sun Ritual”-ra egyáltalán nem érvényes Malach McCourt gondolata, miszerint „Ha egy lábbal a múltban állsz és egy lábbal a jövőben, lepisálod a jelent”.

8/10