A hatvanas-hetvenes években kifejlesztett és tulajdonképpen a csúcsra is járatott progresszív rockot játszó formációk túlnyomó többsége (ha nem az összes) mára szép csendben alámerült az underground világába: magyarul olyannyira kiment a divatból ez a stílusirányzat, hogy a '70-es évek afféle szupersztár-státuszban tündöklő zenekaraira, mint például a Yes vagy az ELP, ma már - enyhe túlzással - a kutya sem kíváncsi.
Persze vannak még prog-rock rajongók, de annyira kevesen, hogy egy Carl Palmer (ELP) szépen elzenélget az A38 hajón, mert pár százan kíváncsiak csak rá (ez régen elképzelhetetlen lett volna). Amúgy meg le a kalappal a rockzenészek előtt, ugyanis a műfaj népszerűségének csökkenése ellenére is gombamód szaporodnak az újabb és újabb zenekarok.
Négy, a progresszív rock világában ügyködő úriember (Tony Levin - basszusgitár, Mike Portnoy - dobok, John Petrucci - gitár és Jordan Rudess - billentyűk) hozta létre 1997-ben a Liquid Tension Experiment névvel fémjelzett formációt, melyet a tagok afféle mellékprojektként üzemeltetnek, és a működésük sem folyamatos.
2021. április 16-án az InsideOut Music kiadó gondozásában jelent meg a csapat harmadik nagylemeze, a "LTE3". Az album tizenhárom szerzeményt foglal magában és eléggé tekintélyes hosszt képvisel: két órás. Először nem is figyeltem fel erre, kábé egy óra után ránéztem a telómra és megdöbbenten konstatáltam, hogy még csak az album felénél járok. Na jó, a bónusz CD-vel együtt nyúlik ilyen hosszúra, de ez most mellékes.
Van itt minden: az eszement tekeréstől kezdve a visszafogottabb, agyas dolgokon át a könnyed, dallamos témákig. Nem meglepő módon a Dream Theater világa is sokszor felsejlik: naná, hiszen a tagság háromnegyede innét származik, ráadásul a stílusirányzat is ugyanaz. A hangzás eszméletlen jó, a zenészek pedig hozzák a jól ismert, briliáns formájukat. Nem mondom, hogy az album minden egyes lefogott hangja maga a megtestesült tökéletesség, de a tálalás, az hibátlan.
A nyitó Hypersonic a címéhez méltóan egy szélvészgyors tekeréssel indul, majd lejjebb kapcsolnak egy-két fokozattal. Nagyon sűrűek a dalok, rengeteg a témavariálgatás. Sok esetben Jordan Rudess legutóbbi szólóalbuma is beugrott, az is legalább ennyire eklektikus, mint ez. A megadallamos gitárszóló 3:39-nél meg akkora Dream Theater, mint a ház. Aki figyelmesen hallgatja a lemezt, többször is rálelhet ilyen hasonlóságokra.
A Beating The Odds az előző tételhez képest sokkal emészthetőbb formában támad, legalábbis az eleje. Ebben Jordan Rudess remekel, de Levin és Portnoy alapozása is figyelemre méltó. A kellemes, szárnyaló Liquid Evolution kicsit ellazítja az embert, a The Passage Of Time című tételben Petrucci markáns gitártémái viszik a prímet, a Chris & Kevin's Amazing Odyssey című dalban pedig afféle pszichedelikus őrültködés zajlik, mely máris az egyik kedvencemmé lépett elő.
Aztán itt van még George Gershwin Kék rapszódiája is: na ez annyira már nem tetszik. Érződik, hogy nem saját darab, ki is lóg a a lemezről. A Petrucci és Rudess által elővezetett Shades Of Hope elképesztően lágy húrokat penget, majd érkezik a Pink Floyd-ízű kezdéssel felvértezett Key To The Imagination. A folytatás pedig már totál Dream Theater. A szintitéma például az Awake-korszakos DT-t idézi, pedig akkor még nem is Rudess töltötte be a billentyűs posztot az Álomszínházban.
Sűrű album lett a "LTE3", mégsem érzem öncélúnak. Nekem Tony Levin és Mike Portnoy játéka tetszik rajta a legjobban, de a többiekre sincs panasz. Jó anyag, biztosan előveszem még párszor.
8,5/10
